Egy járványnak önmagában nincs politikai karaktere. Más kérdés, hogy közvetve nagyon is: a járványkezelés (szakmaiság helyetti) elpolitizálásától populista vagy diktatórikus célokra történő kihasználásán át az oktatásügyi rendszer leépítésének következményeiig.

Szerbiában mintha sikeresebben működne az oltási stratégia, mint a környező országokban. Legalábbis nem dőlt be a rendszer, miként az már az első oltási hétvégén megtörtént Magyarországon.

Az oltást saját akaratunkból, kérésünkre és választásunk szerint, teljesen komfortos körülmények között vettük fel. Értem ez alatt, hogy nem kellett sort várni, nem ácsorogtunk az utcán, a váró foteljeiben ücsörögve töltöttük el a vakcinafelvétel utáni tizenöt perces kivárási időt, az egészségügyi személyzet pedig kedves és előzékeny volt. Nekem és egy másik kísérőnek is (mindketten már korábban védettséget szereztünk) megengedték, hogy felnőtt számára tolmácsoljunk.

Mindez, persze, nem jelenti azt, hogy a fentiek miatt megváltoztatnám a politikai nézeteimet, s hogy elfogadnám az elfogadhatatlant. Továbbra is elutasítom az illiberális rendszerek minden törekvését: a diszkrimináció minden formáját, a xeno- és homofóbiát, a militarizmust, a vélemény- és a sajtószabadság eltiprását, a nepotizmust, a kontraszelekciót stb. (Ez utóbbinak például fontos szerepe van a járványkezelés anomáliáiban is.)

Nem lett szimpatikusabb számomra a térségünkben uralkodó politikai rendszer és hatalmi struktúrája sem.

Oltásellenesség és erkölcsi válság

A tolmácsolás eseménye két dolog miatt érdemel említést. Számtalanszor megesett ugyanis korábban – még az általunk látogatott intézményben is –, hogy akár kisgyerekeket vagy idős személyeket hurrogtak le ápolók, amiért nem beszélik az államnyelvet. Most nem ez történt. Igaz, hogy sok minden függ az ember fellépésétől, hogy milyen határozottsággal szerez érvényt alkotmányos jogainak.

Egy olasz (lehet: kettős) állampolgár vette fel előttünk az immunitást biztosító oltást – legalábbis abból, hogy ugyancsak volt tolmácskodó kísérője, és a váróban is csak olaszul beszéltek egymással, erre következtethettünk. Mindez pedig azért jutott eszembe, mert a közelmúltban egy ismerősömtől kaptam érdeklődő levelet, amelyben arról tudakolódzott, van-e információm arra vonatkozóan, hogy Magyarországon biztosított, de egyébként kettős állampolgárok felvehetik-e itthon a védőoltást. Szülői aggódás. Mert egy politikai rendezvényen diplomáciai és politikai funkciót betöltő személyek azt mondták, hogy nem, illetve, hogy nem fogják odaát elismerni. Konkrét tapasztalatom, persze, nincs az ügyben. Az én hozzátartozóm itthon van biztosítva – de elmeséltem a fenti esetet.

Az ügy nemcsak a vázolt dilemma miatt fontos. Arra is rámutat, hogy milyen szinten épült le az emberek önbizalma, szabad és önálló véleményalkotása, s hogy milyen módon építi fel kizárólagos hatalmát és tekintélyuralmát ebből a politika.

Egy felnőtt ember nem mer dönteni önsorsáról és gyereke életéről, ha nem hagyja jóvá ezt a politikai grémium? Még akkor sem, ha nincs különösebb tétje. Mert ugyan mi történhet, ha az oltási igazolást – esetleg – nem fogadják el odaát?   (Újabb információk szerint meg de: elfogadják.) Egy felnőtt fiatalember két hétre karanténba kerül. Online kíséri az oktatás menetét. Ha egyáltalán lesz ebben az évben hagyományos szervezettségű oktatás.

Miközben politikai vezetőink egyszer sem közvetítettek felénk világos, egyértelmű információkat a járványról és a vele kapcsolatos intézkedésekről, s még véletlenül sem kezeltek bennünket olyan partnerként, akit tájékoztatni, támogatni és segíteni illenék problémái megoldásában. Ehelyett pártvezetők és diplomáciai szolgálatban levők „osztottak ki” nekünk. Pártdiskurzusban szokásos tahómacsó stílusban oktattak ki, hogy „minek járnak gyerekeink Magyarországon iskolába”, meg majd most „anyuka kényeztettjei” nem járhatnak haza minden hétvégén. Vagyis elsőlegesen megfélemlítettek és hatalmi fölényüket érzékeltették. Egyszer sem mondták, hogy „megértem a problémáikat”, akkor is (hiszen ez a feladatom!), ha nem értek egyet velük. De nem mulasztották el villogtatni szerepüket olyankor – még ha uniós trendek érvényesültek is! –, ha bármilyen előrelépés történt, könnyítő megegyezés (pl. az ingázó dolgozók helyzetét illetően).

Történelmi tapasztalat

Az elnök meg nyilatkozik. Megjegyzi, hogy meglepően nagy az oltásellenesség és a tájékozatlanság a fiatalok körében. Ami tény és való. De mi ebben a meglepő? Csak „beért a gyümölcs”: oktatási rendszerünk évtizedek óta tartó szisztematikus lezüllesztésének eredménye. Csak a gyermekközpontú és kompetenciaalapú oktatás elutasításának, a pártalapú foglalkoztatásnak, a képzett és önálló döntéshozatalra, programalkotásra képes (a mocsokportálotokat kényszerből sem lájkoló) tanárok elüldözésének és ellehetetlenítésének következményeivel szembesülünk, szembesültök. (Ja, hogy „nem őriztünk együtt libát”? Miként megüzented már. Istent tegezhetem, téged miért nem? Különben pedig még macsóéknál is illik tudni, hogy tegezni a nők kiváltsága, férfiak részéről elutasítani udvariatlanság.)

A járványkezelés katasztrófáit rendre kilátástalanság, szegénység, erkölcsi válság és a társadalmi közösség nagyfokú aluliskolázottsága, tájékozatlansága és műveletlensége kísérte, idézte elő. Semmelweis Ignác felfedezését, hogy a halálos kimenetelű gyermekágyi lázat egyszerű fertőtlenítéssel, kézmosással lehet megelőzni, kétségbe vonták orvostársai is, már csak azért is – tanulmányok szólnak róla –, mert a gyermekágyas asszonyra, mint tárgyiasult, nem emberszámba veendő lényre tekintett a jobbára férfiak alkotta orvostársadalom (e felfogás nyomai még mai ott vannak az előítéletekben!). Kutatások bizonyítják azt is, hogy még a vámpírlegendáknak is van köze a járványokhoz és a korabeli orvostudomány kezdetlegességéhez: a vámpírnak, vérrel táplálkozónak bélyegzett emberek nagy valószínűséggel tuberkulózisban szenvedtek, és mások vére helyett a sajátjukat köhögték fel.
Nagy pestis- és kolerajárványok idején a végsőkig elkeseredett emberek sokszor izraelita felekezetű polgártársaikat vádolták a járvány terjesztésével abból az okból kifolyólag, hogy az körükben enyhébb lefolyású lehetett. Eszükbe sem jutott, hogy a tisztálkodásra, fürdésre, kézmosásra és az edények fertőtlenítésére vonatkozó vallási előírások játszanak szerepet mindebben. Koleralázadás Magyarországon is volt a 19. században. Állítólag Kazinczy Ferenc egyik közeli rokona is áldozatává vált a felbőszült parasztok lincshangulatának. (Kazinczy, a magyar irodalom atyja pedig a járvány áldozata lett.)

Elrendelték a kutak (az ivóvíz) fertőtlenítését – jó indokkal. A jobbágyok pedig úgy vélték, megmérgezik őket az urak. Ugye, félelmetes a mai állapotokkal és tudásszintekkel való hasonlóság, megegyezés?

BENCE Erika