Zuhanórepülés

Annak ellenére, hogy nagyjából két hónappal ezelőtt már foglalkoztunk az úgynevezett Nebojša Stefanović-üggyel, nem lehet most sem szó nélkül hagyni az ezzel kapcsolatos történéseket.

Emlékeztetőül elmondjuk, hogy a „parázs” már néhány hónappal ezelőtt izzani kezdett, de akkor még se füstje, se lángja nem volt. Az egyik ellenzéki párt ugyanis „kiderítette”, hogy a korábbi bel-, mostani hadügyminiszter nem mindig járt egyenes úton, az akkori bársonyszék által parancsolt – mint később kiderült – bűnözendő esetek kapcsán, és hát… enyhén szólva… nem tett meg mindent, ami kötelessége lett volna. A bulvársajtó által szellőztetett ügyek részéről történő elbagatellizálását talán még el is nézték volt az illetékes szinteken, de amikor kiderült, hogy az államelnök telefonját már másfél éve „valakik” lehallgatják, mégpedig éppen abban az időszakban, amikor Stefanović volt a rendőrminiszter (és nem mellékesen a titkosszolgálatot is felügyelte), nos, ez kiverte a biztosítékot.

Kezdetben csak nyilatkozatok szintjén utaltak arra, hogy ez esetleg komoly dolog, aminek következményei lesznek, majd megszólalt az uralkodó párt két-három dél-szerbiai alapszervezete, és követelni kezdték az aktuális védelmi miniszter leváltását.

Az már a szocialista történelmünkből tudjuk, hogy ez csupán látszólag volt alulról jövő kezdeményezés, hiszen amikor egy politikai szervezet alapsejtjeiben futótűzként terjed a „kezdeményezés”, az ezzel kapcsolatos nyomatékos véleményeket (magyarán: követeléseket) igen magas szinten kell keresni. Így volt ez 1966 első felében is, amikor Jugoszlávia mindenható ura a saját rezidenciájában lehallgató-készülékeket talált, s ezért az ország politikai és katonai vezetői Aleksandra Ranković belügyminisztert, a kommunista párt titkárát, vezérezredest, néphőst vádolták meg azzal, hogy hatalomátvételre készült. Akkor, pontosabban július elsején Tito szigetére, vagyis Brionira hívták össze a párt IV. plénumát. Ezen az összejövetelen Marko (vagy Leka) elvtárs fejére olvasták a bűneit, megfosztották minden tisztségétől és gyakorlatilag száműzték a tengerparton levő házába.

Akkor sem a csúcsról indult a leváltására és kiátkozására vonatkozó kezdeményezés, hanem az alapszervezetek „követelték” mindezt.

Nos, meglehetősen hasonlít a mostani, Stefanović személyével kapcsolatos felhördülés is. A Megatrend magánegyetem ügyviteli fakultásán szerzett oklevéllel és a szintén ott kapott doktorátussal rendelkező miniszter és kormányalelnök bűnösségét vagy éppen ártatlanságát aligha lehet kétségbe vonni annak ellenére sem, hogy az említett egyetemen szerzett titulusainak jogosságáról igencsak megoszlanak a vélemények. Ha azonban a népi mondásból indulunk ki, miszerint „nem zörög a haraszt…”, aligha akad ember, aki mostanság tűzbe merné tenni érte a kezét.

De az államelnök telefonjainak lehallgatása mellett mivel vádolják a még nemrégen nagyreményű politikust? Nos, a nyilvánosság előtt még bizonyításra vár, hogy a belügyminisztersége idején a néhai édesapjához közel álló cég a Krušik hadiüzemtől fegyvereket vásárolt a gyári ár alatt, majd busás haszonnal külföldön értékesítette. Ugyanez a helyzet a belgrádi, magántulajdonban volt Savamala városrész(ecske) éjszakai, álarcosok által, hatalmas munkagépek bevetésével történt lerombolása is.

Akadnak azonban olyan elemek is, amelyekről hivatalosan szinte senki sem beszél. Többek között Dijana Hrkalović volt belügyi államtitkárt mindenféle, nem ritkán az alvilághoz kötődő ügyekkel hozzák kapcsolatba. Az őt érintő dolgokat azonban – egyelőre – nagy hallgatás övezi, mert a nem hivatalos források szerint igen jó kapcsolatot ápol a politika csúcsán levőkkel, s félő, hogy az esetleges bűnügyi eljárás alá vonása miatt kitálalna, ami sok prominens egyén számára több mint kellemetlen lenne. Vagyis megtörténhetne, hogy „igen nagy fejek” hullanának a porba. Tekintettel arra, hogy ebben az esetben sokan érintettek lennének, minden bizonnyal a legjobb megoldásnak tartják, hogy az eddig egyik legfontosabb embertől megválnak. Ez annál is inkább logikus, mert bizonyos pletykák szerint Stefanović már nem volt elégedett a harmadhegedűs posztjával, és prímás szeretett volna lenni.

Egyébként ötvenöt évvel ezelőtt ugyanezt a gyanút „húzták rá” Aleksandra Rankovićra is. Érezhető tehát a régi és a mostani eset közötti igen nagy hasonlóság. És az is jelzésértékű, hogy mindkét esetben az érintettek, eszük-kedvük ellenére, zuhanórepülésre lettek ítélve.

 BOTH Mihály