Tolnai Szabolcs filmrendező vall a szakmáról, tanításról, kultúrpolitikáról

A beszélgetésünkkor derül ki, hogy ismét díjat kapott Tolnai Szabolcs filmrendező, méghozzá egy videóklipért egy nemzetközi megmérettetésen. Egy olyan videóért, amelyet passzióból készített, mert kihívásnak érezte. Nem volt rá pénz, csak ötlet és akarat. Szabolcs szerint annyira kevesen maradtunk, hogy még az ellenzékiségnek sincs értelme ebben a közösségben. S miközben egyik cigarettáját szívja a másik után, azokról a dolgokról is szót ejt, amelyek a valódi szívfájdalmai: például, hogy tíz éve nem volt a rendezői szaknak magyar hallgatója Újvidéken. És ez nagy baj.

Hogyan is került sor a zenei videó leforgatására?

– Jasna Jovičević szabadkai jazzszaxofonos, zeneszerzőnő, aki szereti a filmjeimet, megkérdezte, hogy nem csinálnék-e egy klipet az egyik számához, mert most adják ki az albumát Amszterdamban. Engem eddig sosem kért fel senki ilyenre, s miközben pénz sem volt rá, azt válaszoltam, hogy kíváncsiságból megmérettetném magam. Gyakorlatilag egy nap alatt leforgattuk az anyagot Boris Kopilović operatőrrel meg Takács Tibor Fakival. Aztán Jasna küldte el nemzetközi nagy fesztiválokra. Egy müncheni nemzetközi fesztiválon is döntős lett, Londonban pedig megválasztották a legjobb jazz-zenei videónak, és bekerült az összes kategória között a döntőbe.

A legutóbbi filmötleted, a Biciklizéseim Török Zolival forgatása félbeszakadt. Mi ennek az oka, és hogy áll most a film?

– Félig leforgattuk a filmet a Szerb Filmalap támogatásával, azonban a magyar pénz, mondjuk rá, a járvány miatt elúszott, és bennragadtunk a filmben egy félig leforgatott anyaggal. Magyarországon nagyon megváltozott a kultúrpolitika, a filmesek mostanában nem nagyon kapnak pénzt. Jelen pillanatban Mundruczó, Pálfi, Hajdú Szabi, akik nemhogy nemzetközi, hanem világhírnévre tettek szert, nem tudnak pénzt kapni otthonról. A támogatásra a politika rátette a kezét, ha filmezni akarsz, gyakorlatilag nem mondhatod el a kritikus gondolataidat. Ez lett újra a „normális“. Reméljük, hogy idővel ez lazul, hiszen semmi sem tart örökké. Tulajdonképpen én is feladtam ezért, és máshol próbálkozom. Most Szlovákiából várom a híreket, és nagyon remélem, hogy az idén be tudom a filmet fejezni. Mivel az egésznek van egy álomszerű elképzelt része, végül úgy döntöttem, hogy nem utazunk Törökországba, hanem greenscreennel, vetítéssel megoldjuk a török részt.

Azt nyilatkoztad korábban, hogy egyre inkább szeretnéd, ha kommunikálna a nézővel a filmed, ha szívesen ülnének a moziba az alkotásod miatt.

– A moziközönség nagyon megcsappant a színházi közönséghez képest, de igen, alapvetően egyre jobban érzem azt, hogy már nem arról szól az egész, hogy magamnak és a barátaimnak szeretnék filmet csinálni, hanem akármilyen furcsán is hangzik, szórakoztatni szeretnék, nevettetni, megérinteni. Lehet azt nemesebb értelemben is. Ez rossz szó igazából. Vagyis a közönséget, a nézőt érzelmi azonosulásba szeretném bevonni, és egy katarzison keresztül egy megtisztulás irányába elvinni, hogy amikor kijön a moziból, szélesebb perspektívából tudjon a saját életére tekinteni. Ez a mozi és minden dráma feladata. Ezt szeretném én is.

A filmen kívül más kreatív munkában is részt veszel. Így jött létre az online Plac Rádió, ami kulturális összterméke a volt jugoszláv területek értelmiségi rétegének.

– Petar Mitrićtyel már húsz éve együtt dolgozunk különböző helyeken. Fantasztikus filmszakértő, minden fontos belgrádi fesztiválon ő vezeti a nagy művészekkel a beszélgetéseket. Jött a gondolat, mivel annyira jó a kommunikációs képessége, mi lenne, ha egy internetes rádiót hoznánk létre. Közben Szabadkán létrejött egy művészeti központ, és ennek a keretében alakult meg az a kommunikációs eszköz. Végül nemzetközi projekt lett belőle.

Milyen helyzetben van most a filmes szakma?

– A járvány miatt nagyon nehéz erről beszélni. Teljesen leállt a munka, tavaly volt egy hosszú periódus, amikor egyáltalán nem forgattunk. A sorozatok átvették a film helyét, és most Szerbiában az összes filmes stáb sorozatokat forgat. Aztán, hogy a mozik is leálltak, nagyon kérdésessé vált, hogy kifizetődő-e filmet csinálni. A mozi nagy nehézségeken megy keresztül. Abban biztos vagyok, hogy nagyon tehetséges fiatal szerb alkotók vannak, és magyarok is, egészen fiatalok és elképesztően jók. Visszataláltak a történetmeséléshez, jól kommunikáló, a mai fiatalokról szóló filmeket készítenek.

A tanításban megtaláltad önmagad?

– Tulajdonképpen annak idején a mély vízbe dobtak, mert az akadémián nincs tanterv, hanem neked kell felépíteni valamit, ami alapján tanítasz. Most a harmadik, negyedik generációnál érzem azt, hogy a módszertan leülepedett, és hogy tudatosan tudom, mivel kezdem, és honnan hová akarom elvezetni a gyerekeket. És ez bizony jó érzés. Mivel a magyar gyerekek közül a színészeket tanítom, de a szerb rendezők tanítását is átvettem ettől az évből, meglehetősen kitölt ez a munka. Úgy tűnik, hogy a diákok kapnak is tőlem valamit, és ez visszafelé is működik. Van viszont egy szívfájdalmam: a rendezés szakon magyar gyerek talán Lénárd Robi óta nem volt. Annak idestova tíz éve. Soha nem volt ilyen az akadémia történetében. Aki rendezésben gondolkodik, automatikusan Budapestre megy. Általában a fiatalok a nyelvi problémákra fogják, hogy ezért nem jelentkeznek Újvidékre. Én bátorítanám őket: ott vagyok, segítek. Nagy szükség van rendezőkre. Azt gondolom, hogy az is oka lehet, hogy kevés a jelentkező, hogy a vajdasági színházak elég mostohán bántak azokkal, akik rendezést fejeztek. Nagyon kevesen kaptak lehetőséget a vajdasági magyar színházakban. Önmagamból is kiindulva, előbb kapunk lehetőséget a szerb színházakban, mint a magyarban. Én például soha nem dolgoztam a Szabadkai Népszínházban, az újvidékiben is csak egy másodéves vizsgadarabom lehetett bemutatva annak idején, Urbán sem dolgozott a szabadkai magyar társulattal. Én ezt szégyenletesnek tartom, főleg, hogy sokszor látom, hogy másod-harmadrangú rendezőket hoznak. Egy színháznak kötelessége lenne, hogy a fiatal rendezőhallgatókat elhívja asszisztálni. Az természetes, hogy a fiatalok még keresik magukat, a kifejezési formát, amelyen keresztül megszólalhatnának.  A tanulás részének kellene lennie, hogy aktívan részt vegyenek a színházak munkájában, és így lehetne kialakítani olyan profilú embereket, akik teljesítik az elvárásokat. Ez a színházak felelőssége is.

Nem egyfajta gettósodás ez?

– Ez a gettósodás elképesztő dolog. A vajdasági magyarság kultúrpolitikája is nagyon köldöknéző, szűk látókörű. Nincsenek információink, s nem tudjuk például azt, hogy mi történik körülöttünk a világban. Hogy például Újvidék az elmúlt tíz évben európai szinten fontos központtá nőtte ki magát az animáció- vagy a videójáték-készítés terén. Egy réteg meggazdagodott fiatal dolgozik a nem kevés stúdióban, ahol szinte magyar fiatalt egyet sem találsz. Az újvidéki főiskolán, ahol van videójáték designer szak, nincs magyar gyerek, és a vajdasági magyar gyerekek nem is tudnak róla, hogy itt tanulhatnának ilyet. Ebben a videójáték-készítő szakmában pl. Újvidék sokkal nagyobb központnak számít, mint Budapest, komoly európai fizetésekkel és lehetőségekkel. Nem az én dolgom lenne, hogy erre felhívjam a figyelmet, de ha már más nem csinálja, akinek a feladata lenne, akkor el kell mondanom. Igazából, azt sem tudom, hogy ki tervezi a kultúrpolitikát, engem nem hívnak, pedig tudnék mit mondani, tudnék miben segíteni, de úgy látszik, nem vagyok érdekes a számukra. De ezzel az interjúval nem az a célom, hogy bárkit minősítsek, inkább arról beszélnék, hogy össze kellene fogni, és nyitni kellene egymás felé, és szélesebb kontextusban kellene szemlélni a dolgokat, mert tényleg el fogjuk veszíteni a fiatal értelmiséget, pedig nagyon sok fiatalt itt lehetne tartani.

Van a vajdasági magyarságnak egyáltalán valós kultúrpolitikája?

– A politika az élet minden területébe belefolyik, és megmérgezi az életünket, így ez a mi szakmánkban is megjelent. Én próbálok nem foglalkozni politikával, csak félreállok, és megpróbálok arra koncentrálni, ami az én dolgom, értelmetlennek látom ezt a szélmalomharcot. Tisztában vagyok azzal is, hogy muszáj kiegyeznünk a mindenkori szerbiai hatalommal, különben megsemmisülünk, én ezt értem, és talán el is fogadom, de nem foglalkozom vele.  Annyira kevesen maradtunk Vajdaságban magyarok, hogy még az ellenzékiségnek sincs nagy értelme. Csak az összefogásnak látom értelmét. Annyira elzáródtak a csapok, és annyira egyirányú lett minden, az egypártrendszert és a személyi kultuszt építették ki újra, hogy ha azok, akiknek a kezében van a hatalom, nem tesznek semmit, akkor nem fog változni semmi. Gyakorlatilag megadás van. Úgy látszik, most ez a trend, ez egy berendezkedés, és tőlem oké, de akkor a fiatalok itt maradása és boldogulása azok felelőssége, akik mindent a kezükben tartanak.

Épp teniszezni indulsz. Fontos a sport az életedben?

– Igen, újra fontos. Fiatalon sportoltam, és 35 évesen kezdtem újra teniszezni, és azóta rendszeresen sportolok. Fociztam is, de azzal le kellett állnom. Azt gondolom, hogy az ép testben ép lélek valóban igaz. Az egy téves beidegződés volt, rossz divat, hogy az igazi értelmiségi keményen iszik, nem sportol, lenéz minden testi dolgot. Azt gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott élet része a sport.

Hogyan látod magad öt év múlva?

– Természetesen abban reménykedek, hogy beindulnak a dolgok, és tudok rendszeresebben dolgozni a tanítás mellett. A járvány alatt telítődtem a képekkel, elkezdett újra érdekelni a színház, a közvetlen kapcsolat a közönséggel. Ha minden igaz, a szabadkai szerb társulatnál ősszel rendezek a színházban. Szeretnék évente legalább egy előadást rendezni, öt év múlva már jó lenne, ha ez rendszeressé válna. Illetve szeretnék a drámai nyelv és a narrativitás megújítását célzó dolgokkal foglalkozni. Az új narratív lehetőségek rendkívül izgatnak.

Tómo Margaréta