Fordítva ül a lovon, mondja a népi bölcsesség azokra, akik egy adott helyzetben szereptévesztésben vannak, s az elvárhatóval éppen ellentétes módon reagálnak. De mit lehet arra mondani, aki nemcsak az irányt, de még az eszközt is eltéveszti?

Aleksandar Vučić folyamatos szereptévesztésben van. Hosszú évek óta. Csak éppen ez a szereptévesztés az élet egyre több területére terjed ki. Szereptévesztésben volt akkor is, amikor az évekkel ezelőtti hóvihar alkalmával saját karjában „mentette” a behavazott kocsiból a gyermeket az autópályán, szereptévesztésben volt, amikor a koronavírus-járvány első hulláma idején maratoni sajtótájékoztatóin járványügyi szakembert játszott, könyörgött, szinte sírt a kamerák előtt, hogy a polgárok fogadjanak neki szót, szereptévesztésben van, amikor a féltő apát játssza, miközben a sajtó fiának a focihuligánokkal, drogterjesztőkkel fenntartott kapcsolatait firtatja…

És szereptévesztésben van, amikor az ellenzéki politikusokkal bunyózni akar. Amolyan közönséges, kocsmai módon, ököllel, egymás arcába üvöltözve.

Amikor csütörtökön Aleksandar Vučić maratoni sajtótájékoztatóinak egyikét tartotta, elvileg Szerbia köztársasági elnökeként, gyakorlatilag viszont a Szerb Haladó Párt vezetőjeként, egy adott pillanatban úgy érezte, reagálnia kell a Néppárt minapi bejelentésére. A Vuk Jeremić vezette Néppárt ugyanis korábban arról beszélt, hogy politikai revánsot vesz a haladókon, miután azok hatalma megdől.

„Ha valaki a Néppártból valakit a haladók közül meg akar lincselni, forduljon hozzám, ne a haladók ártatlan tagjaihoz” – mondta az államfő (!) a sajtótájékoztatón (!), miközben a szeme sem rebbent. Aztán még azt is hozzátette: csak mondják meg, hol és mikor, ő odamegy, egyedül száll szembe a Néppárt vezetőségében lévő, öt megnevezett emberrel, áll rendelkezésükre, hogy „meglincseljék”.

Másnap, pénteken a Néppárt vezetőségéből Vuk Jeremić, Vladimir Gajić, Miroslav Aleksić és Borislav Novaković meg is jelent az elnöki palota előtt, mint mondták, az államfő felszólítására. (Az ötödik megszólított éppen nem tartózkodott az országban, így ő nem ment el.) „Felszólított bennünket, és mi eljöttünk, kérjük, hogy fogadjon bennünket, mondja el, amit akart” – mondta Jeremić az épület előtt a sajtónak.

Néhány perccel később a korábbi külügyminiszter társaival ismét az épület előtt állt, Jeremić elmondta, hogy Vučić lement a földszintre, és láthatóan dühös volt, ordítozott.

„Egész testében reszketett, a biztonságiak számára láthatóan kényelmetlen volt a helyzet. Kiabálni kezdett, az arcunkba mászott, azt hajtogatta, hogy »verjük meg, lincseljük meg«. Felszólítottam, hogy menjünk ki, de nem mert. Szitkozódott, sértegetett, fenyegetett, engem tolvajnak nevezett. Megkérdeztem, hogy mindezt a köztévében is elmondaná-e, de erre egyértelműen azt válaszolta, hogy azt nem meri” – nyilatkozta az esetről Jeremić.

Egy újabb nap elmúltával Vučić gyakorolt némi önkritikát, mondván, hogy „a heves reakció” helyett talán egy kávéra kellett volna invitálnia a néppárti vezetőket.

Na mármost, amit Vučić finoman „heves reakciónak” nevezett, az egy videófelvétel alapján a közönséges kocsmai kakaskodásra hasonlított a leginkább, ahol a józan ész hangját az elnök biztonsági emberei képviselték. „Elnök úr, ne tegye, nem jó ötlet” – hallatszik a közzétett felvételen a hangjuk, miközben az államfő és látogatói egyre-másra az utcára invitálják egymást, miközben valóban elhangzik a kérdés, hogy egy tévévitára hajlandó lenne-e az ellenzékkel…

És itt jött el az a pillanat, amikor minden elemzés csődöt mond. Olyan a világon nincs, hogy egy állam vezetője, egy köztársasági elnök lemegy az elnöki hivatal előterébe üvöltözni az ellenzéki politikusokkal.

A politika a háború folytatása békés eszközökkel, szokták mondani, némileg módosítva a 19. századi nagy gondolkodó, Carl von Clausewitz eredeti gondolatát („A háború a politika folytatása más eszközökkel”). Na mármost, ha ez így van, és sok jel utal arra, hogy valóban így van, akkor Vučić és a néppárti politikusok egyszerűen csak visszatérnek Von Clausewitz eredeti tételéhez. Csakhogy nem ártana észben tartani, hogy már a 21. században járunk, hogy választott politikusaink dolga tárgyalóasztal mellett intézni a dolgokat, hogy senki nem hatalmazta fel őket ilyen alpári viselkedésre. A kocsmai huzakodás az ivóban is kínos, amikor a sokadik ital után üvöltöznek egymással az emberek, kivörösödött fejjel, miközben kevésbé kapatos barátaik igyekeznek visszafogni őket és megakadályozni, hogy a „Gyere ki, intézzük el férfiasan!”, „Nem, gyere ki te!”, „Gyere ki, ha mersz!” szánalmas, olykor egy kissé nevetséges hangoztatása kitört fogakban, zúzódásokban manifesztálódva juttassa a sürgősségire a harciaskodókat.

Itt azonban az államfőről beszélünk, az elnöki palota előteréről meg (egy törpepárt) ellenzéki politikusairól, nem a sarki késdobáló törzsközönségéről. Nincs az a körülmény, amely indokolná, hogy a köztársasági elnök így viselkedjen. És főként nem nevezhető kiváltó oknak, hogy a politikai ellenlábas politikai retorziókat helyez kilátásba egy esetleges kormányváltást követő időszakra. Arra meg végképp nincs magyarázat, hogyan értelmezheti az államfő „lincselési szándéknak” a politikai, esetleges büntetőügyi számonkérést.

Egyetlen magyarázat van minderre: nevezetesen, hogy az ország köztársasági elnöke aggasztó módon elveszítette a realitással, az észszerűséggel, a valósággal való bárminemű kapcsolatát. És nincs ember, aki szólna neki, hogy ki kellene pihennie magát, aludnia néhányat, ha pedig végképp nem bír magával, inni egy kis kamillateát, macskagyökeret netán…

Nagyon nagy baj van abban az országban, ahol az államfő még nyilvános helyen sem tud uralkodni az ösztönein. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy ezeknek az ösztönöknek a mibenléte mennyire problémás.

De első lépésként valakinek nagyon gyorsan el kellene magyarázni az elnöknek a „demokrácia”, a „pluralizmus” és a „választás” szavak jelentését. Mert láthatóan nincs velük tisztában.

És ez mindannyiunknak igen rossz hír.

KOCSÁNYOS Pálma