Jócskán felborzolta a belgrádi politikai kedélyeket a „testvéri” (montenegrói) parlamentnek azon határozata, amellyel egyértelműen kimondja, hogy annak idején, vagyis huszonhat évvel ezelőtt Srebrenicában igenis népirtás történt. Ezt a tény azóta már a nemzetközi törvényszék is megállapította, és a fél világ egyetértett vele.

Ez alól, természetesen, kivétel a mindenkori belgrádi hatalom. Pedig neki, akárcsak az egész világnak, ugyanazok az adatok álltak rendelkezésre. Hogy ők minek nevezik, amikor egy …csányi városkában megölnek nyolcezer más nemzetiségű és vallású polgárt, nem tudni. Persze, legkönnyebb belemagyarázni ilyen-olyan háborús összetűzéseket, szerencsétlen körülményeket, s még ki tudja, mit, de ettől még a tények megmaradnak. Arról nem is beszélve, hogy Szerbiának – elvileg és a saját bevallása szerint – nem sok joga lehetne elemezni az akkor és ott történt eseményeket, hiszen a mai napig azt állítják, hogy Szerbia nem vett részt a több mint négy évig tartó háborúban.

Azt már régen a szőnyeg alá söpörték, hogy a frontról (ahol „nem is voltak”) hazatért nyomorékok miért a főváros szívében koldulnak, vagy hogyan kerültek a Harcos Szövetségbe a szintén „ott sem volt” egyének.

Szó se róla, nagyon nehéz megemészteni a tényt, hogy rossz oldalon álltak, egymás után minden háborút elveszítettek. Ez a trauma, egyébként, Magyarországot is már több mint egy évszázada gyötri, s eddig csupán a németek voltak képesek erőt meríteni és őszintén, nyíltan bevallani, hogy (részben) az első és (teljes egészében) a második világháború kirobbantásának ők voltak az okai, s ezért vezekelniük kell.

A Srebrenicával kapcsolatos podgoricai (az idősebbek kedvéért: titográdi) határozatra a belgrádi politikai csúcs igencsak visszafogottan reagált, habár a hamu alatt folyamatosan izzik a zsarátnok. Egy miniszter azonban nyilvánosság elé lépett egy „korszakalkotó” véleményével, miszerint javasolni fogja az államelnöknek, hogy Szerbia tiltsa meg a montenegrói parlament azon ötvenöt népképviselőjének, hogy beléphessen Szerbiába, akik a határozatra szavaztak. Arról nem szól az aktuális belügyminiszter fámája, hogy mi legyen az ellene voksolt tizenkilenc képviselővel. A logikája szerint akár kitüntetésbe is részesülhetnének.

Az egész ügyben az a leginkább szembetűnő, hogy az ilyen és hasonló kirohanásokat szinte mindig Aleksandar Vulin közelmúlti védelmi, mostani belügyminiszter intézi. Már az sem stimmel, hogy miért Aleksandar Vučićnak fogja javasolni a tiltás hatályba léptetését. Nem a kormány vagy a képviselőház, hanem az államelnök egy személyben az illetékes? Vagy csak mi, tanulatlan és tájékozatlan polgárok élünk abban a hitben, hogy Szerbiában nem elnöki rendszer, diktatúra vagy valami hasonló, hanem parlamenti demokrácia van?

Ha pedig így működnek a dolgok, akkor az ország első emberének esetleg oka és lehetősége lehetne megtiltani, hogy bármilyen szintű köztisztviselő legyen olyan férfi, aki még tartozik hazájának a katonai szolgálattal. Mint például Vulin. Vagy aki nem jó még talpas katonának sem, az hadügyminiszter minden további nélkül lehet!?

Esetleg csupán arról van szó, hogy valakinek ki kellett mondania, hogy akik nem úgy szavaznak egy idegen országban, ahogyan mi elvárjuk, azoknak le is út, fel is út. És be ne tegyék lábunkat a mi szép hazánkba.

Az ilyen, akár kirohanásnak is minősíthető megnyilatkozás kísértetiesen emlékezteti a negyven évnél idősebb korosztályt a –történelmi léptékkel mérve – tegnapi balkáni eseményekre, amikor egy ember szava a térségünkben egyenlő volt a Szentírással, és akkoriban is mindig akadt egy szóvivőnek nevezett „onaj mali debeli”, aki a főnöke helyett vitte erkölcsi vásárra a saját bőrét.

Esetleg akkor és most is arról volt/van szó, hogy akik tudat alatt érzik, hogy sem szakmai, sem emberi tulajdonságaik nem jogosítják fel őket magas (és jól fizetett) tisztségek betöltésére, ezért alaposan túllihegik a felettesük által elvárt hűséget?! Ilyesmit a médiában is tapasztalhatunk, hiszen aligha vitatható tény, hogy csak azok maradhatnak vezetői állásban, akik hűségüket naponta bizonyítják – s ha kell –, dörgedelmes kinyilatkozás tesznek a főnök helyett.

Vagyis szívesen eljátsszák az egykoron bádogból, ma már korszerűbb kivitelezésben készült szócső szerepét.

BOTH Mihály