Nem is oly régen, egészen pontosan szeptember 8-án egy sajtótájékoztatóval zárult Szerbia kormánya tagjainak budapesti látogatása. Ezen Orbán Viktor, Magyarország kormányfője többek között1. ezt is mondta:

„…Akinek pedig van érzéke a történelemhez, az pedig tudhatja, hogy nem ez az első kísérlet, amelyben a szerbek és a magyarok megpróbálnak stratégiai együttműködést kialakítani. Ilyenkor az aláírások a megegyezésekről azért szokták kísérni a kétoldalú tárgyalásokat, mert, ahogy mondják: a szó elszáll, a papír meg az írás megmarad, tehát a dolgok komolyságát és tartósságát hivatottak az aláírt egyezmények bemutatni, meg persze a jogi eljárások szabályozottságát garantálni. De az a megállapodás, amit most írtam alá a miniszterelnök asszonnyal – akinek ezért hálás vagyok, és hálás vagyok Szerbia köztársasági elnökének is –, egy hosszú távú elköteleződés Magyarország részéről. Egy olyan stratégiai, baráti, partnerségi megállapodás, amely a mindig változó külpolitika sodrásában egy biztos pontot fog jelenteni a következő évtizedek során is…”

Az emlegetett dokumentum (néhol megegyezés, máshol egyezmény, de még szerződésnek is titulálják) sorsa úgy kezdődött, hogy több mint egy évvel ezelőtt Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter előterjesztése alapján Orbán Viktor miniszterelnök meghozta a 66/2020. (VIII. 17.) ME számú határozatát2., hogy dolgozzanak egy szerződésjavaslaton, amely Magyarország Kormánya és a Szerb Köztársaság Kormánya között a baráti kapcsolatokról és a stratégiai partnerségi együttműködésről fog szólni. Vagy nagyon jól titkolóztak a munkacsoportok, vagy az utolsó pillanatra sikerült összedobni ezt a szerződésfélét, mert sehol sem lehet fellelni annak munkaváltozatát, a végleges változatról is csak az ünnepi beszédekből lehet következtetni.

De térjünk vissza a sajtótájékoztatóra, mert nem értettem, Orbán Viktor miért miniszterelnök asszonyozta le Szerbia kormányának elnökét, de valószínűen nem tudja, hogy annak (szintén hölgy) élettársa nemrégiben örvendeztette meg őt egy újszülöttel, így most ők egy nem orbáni, de úgy is mondhatom, nem a magyarországi törvények szerinti boldog családban élnek.

Nem állítom, hogy van érzékem hozzá, de igencsak ismerem a két nép történelmi kapcsolatát, így igazat kell adnom a miniszterelnök úrnak, ez nem az első eset volt. Mindenkinek tisztában kell lenni azzal, hogy a törökök megszállása és azt azt követő idők nem éppen békéről tanúskodtak. Talán emiatt volt meglepő, hogy 1940. december 12-én a két ország megkötött egy szerződést3., amely csak három pontból állt. Az első két pontban (a harmadik javaslatában benne volt, hogy a Magyar Királyság nem mond le a Trianonban elcsatolt területekről, így az már a végleges szövegbe nem került bele) ezt olvashatjuk:

  • A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örök barátság fog fennállni.
  • A Magas Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik.

Aztán mégsem tanácskoztak, hanem négy hónappal később, hivatkozva a bécsi döntések érvényességére, a magyar csapatok bevonultak (a nemzetközi béke- és egyéb szerződések alapján a Jugoszláv Királysághoz csatolt) Délvidék egyes részeire.

Valami hasonló következett be a II. világháború után is, amikor Magyarországon 1948. évi IV. törvényként cikkelyezték be az 1947. évi december hó 8. napján aláírt magyar–jugoszláv barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést4., azonban itt elmaradt az állandó és az örök szavak használata. Ráadásul már csak három hónapnak kellett eltelnie, hogy Tito Sztálinnal történt szakítása, utána Sztálin halála, majd az 1956-ban bekövetkezett „jugoszláv árulás” ismét árkokat ásson a két szomszédos ország közé, azaz érvényét veszítse az a szerződés is. Később már csak hivatkoznak a barátságra, amikor kulturális, konzuli, határátjárói, gazdasági meg ki tudja még, milyen, ezekhez hasonló szerződéseket ütöttek nyélbe.

Ennyit a történelem folyamán aláírt szerződésekről, így már csak az érdekel, mit is jelent az új szerződésben a több évtized, na meg az, hogy Magyarország és Szerbia számára egyaránt fontos és eredményes. Remélem, erre hozzáértő közgazdászok adják meg a választ, ugyanis én nem kívánok jóslatokba bocsátkozni. Azért annyit még hozzáteszek, ezen a kormányzati csúcson még aláírtak nyolc megállapodást is, amelyek közül a legérdekesebbnek a Belgrád és Budapest közötti szárnyashajó-összeköttetést tartom. Nem azért, mert itt, nálunk az egyszerű embereknek van annyi megtakarítása, hogy most akár hetente vagy havonta hajókázzanak. Mindez akkor lesz lényeges, ha ezt a járatot meghosszabbítják Bécsig, sőt egészen addig, amíg hajózható a Duna Németországban, mert biztosra veszem, hogy mindazok, akik nem elégedettek a nálunk tapasztalható állapotokkal, illetve a hazaszeretetük hiányában elmentek Ausztriába vagy Németországba éjt nappallá téve gürcölni, alig várják, hogy az általam felvázolt módon, szárnyashajón utazva jussanak haza, majd vissza a munkahelyükre, így elkerülik a határon való 5–10 órás várakozást.

Csak nehogy meglepetés érjen bennünket, mert ahogyan vasutat, autóutat, alagutat, metrót és sok más objektumot egyedül a kínaiak tudnak építeni, mi lesz akkor, ha kiderül, Kínában gyártják a legminőségibb szárnyashajókat is?!

BALLA Lajos