A kisebbségi magyar önállóságról
Néha már-már úgy tűnik, a szavazási jog mellett magyar kisebbségek „támogatásfüggősége” a leggyakoribb és sokszor egyetlen módja annak, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségekről szó essék akár Budapesten, akár az érintett országok közt, miközben az alapvető súlyos problémát jó, ha akár csak felszínesen érinti bárki is.
A magyarországi ellenzéki előválasztás második fordulójában Dobrev Klára (DK) és Márki-Zay Péter (MMM) külön-külön vendégeskedtek az ATV Egyenes beszéd című műsorában október 15-én. A DK miniszterelnök-jelöltje belebegtette, hogy „aki nem él Magyarországon, az ne szóljon bele, hogy milyen legyen a hazai oktatás, egészségügy”. A határon túli magyaroknak ehelyett szerinte ahhoz lehetne inkább joguk, hogy „miként támogassák őket, vagyis a határon túli szervezeteket Magyarországról”. A szavazójog esetleges megvonását övező súlyos és nyugtalanító kétségeket ebben a cikkben hagyjuk figyelmen kívül, s most fordítsuk figyelmünket a támogatások kérdése felé. Miért? Mert a rendszerváltás óta a magyarországi támogatáspolitika talán még fontosabb eleme a magyar–magyar kapcsolatoknak, mint a kettős állampolgárság vagy az ehhez kötődő szavazói jog. Dobrev idézett megjegyzése ilyen téren inkább semmitmondó, semmint bizalomgerjesztő, és leginkább a magyar–magyar ügyek iránti DK-s felületességről tanúskodik.
Az előválasztást utólag megnyerő s az ellenzék közös kormányfőjelöltjeként előrelépő Márki-Zay Péter az idézett ATV-s műsorban – s tudtommal máshol sem – nem érintette érdemben a támogatási rendszer természetét. Ezzel szemben több helyen világosan leszögezte, szerzett jogokat nem venne vissza, legfeljebb egyfajta kompromisszumként átalakítaná azokat úgy, hogy a határon túliaknak közvetlen képviselői ülhessenek a magyar parlamentben.
A kétarcú függőség totalitása
Hogy a Fidesz miként működteti a támogatási rendszert, arról viszonylag mindenkinek világos képzetei lehetnek. A Magyarországot lassan 12 éve vezető párt minden szakpolitikai szegmensben szorgalmasan és precízen megkeresi a hatalmi dimenziót, majd kiaknázza azt. Nem kivételek e téren a „külhoniak” sem.
Nagyjából 2015 óta bődületes összegek érkeznek a határokon túlra, amelyeket azonban politikailag „kézben tartott” szervezetek osztanak el. Noha kétségtelen, hogy e pénz mind a gazdaságot, mind a kulturális szférát képes „szervesen” élénkíteni, a guruló forintérméknek viszont van egy másik oldala is. Többszörösen ki lehet használni ugyanis a folyamatot, amellyel nem szégyellnek élni sem a karmelita kolostorban, sem a „partnerpártok” berkein belül. Ez a jelenség a gyanítható és sokrétű pénzügyi machinációktól kezdve a már-már vazallusi létformába kényszerített klientúrahálózatok kiépítésén át az agresszív és zsaroló érvekkel működő kampányidőszakokig szinte totalitássá állt össze a szemünk előtt. E folyamat legtökéletesebben nem máshol, mint Vajdaságban szökkent szárba, ahol a VMSZ nem annyira önmagáért, hanem sokkal inkább a hatalmi rendszerben betöltött fogaskerékként érdekes. Itt tanulmányozhatóak a legtanulságosabb módon az Orbán Viktor-i nemzetpolitika magasságai és mélységei. Ez egy alapvetően függőségi viszonyokkal sakkban tartott rendszer, amelyhez szerencsés esetben némi szabad mozgástér is járulhat, miközben valóban fenntart egy sok elemében fontos intézményhálózatot. Másként fogalmazva: a sokak számára fontos „nemzeti összetartozás“ érzete, az anyagi és intézményi fejlődés lehetőségei mellett óriási tere van a riasztóan mohó, gátlástalan politikai akaratnak, amelyet nem mindig érdekel az, hogy ez a „hozzáállás“ később milyen társadalmi – és lélektani – következményekkel járhat.
A kisebbségi magyar önállóságról
Néha már-már úgy tűnik, a szavazási jog mellett magyar kisebbségek „támogatásfüggősége” a leggyakoribb és sokszor egyetlen módja annak, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségekről szó essék akár Budapesten, akár az érintett országok közt, miközben az alapvető súlyos problémát jó, ha akár csak felszínesen érinti bárki is.
A magyarországi ellenzéki előválasztás második fordulójában Dobrev Klára (DK) és Márki-Zay Péter (MMM) külön-külön vendégeskedtek az ATV Egyenes beszéd című műsorában október 15-én. A DK miniszterelnök-jelöltje belebegtette, hogy „aki nem él Magyarországon, az ne szóljon bele, hogy milyen legyen a hazai oktatás, egészségügy”. A határon túli magyaroknak ehelyett szerinte ahhoz lehetne inkább joguk, hogy „miként támogassák őket, vagyis a határon túli szervezeteket Magyarországról”. A szavazójog esetleges megvonását övező súlyos és nyugtalanító kétségeket ebben a cikkben hagyjuk figyelmen kívül, s most fordítsuk figyelmünket a támogatások kérdése felé. Miért? Mert a rendszerváltás óta a magyarországi támogatáspolitika talán még fontosabb eleme a magyar–magyar kapcsolatoknak, mint a kettős állampolgárság vagy az ehhez kötődő szavazói jog. Dobrev idézett megjegyzése ilyen téren inkább semmitmondó, semmint bizalomgerjesztő, és leginkább a magyar–magyar ügyek iránti DK-s felületességről tanúskodik.
Az előválasztást utólag megnyerő s az ellenzék közös kormányfőjelöltjeként előrelépő Márki-Zay Péter az idézett ATV-s műsorban – s tudtommal máshol sem – nem érintette érdemben a támogatási rendszer természetét. Ezzel szemben több helyen világosan leszögezte, szerzett jogokat nem venne vissza, legfeljebb egyfajta kompromisszumként átalakítaná azokat úgy, hogy a határon túliaknak közvetlen képviselői ülhessenek a magyar parlamentben.
A kétarcú függőség totalitása
Hogy a Fidesz miként működteti a támogatási rendszert, arról viszonylag mindenkinek világos képzetei lehetnek. A Magyarországot lassan 12 éve vezető párt minden szakpolitikai szegmensben szorgalmasan és precízen megkeresi a hatalmi dimenziót, majd kiaknázza azt. Nem kivételek e téren a „külhoniak” sem.
Nagyjából 2015 óta bődületes összegek érkeznek a határokon túlra, amelyeket azonban politikailag „kézben tartott” szervezetek osztanak el. Noha kétségtelen, hogy e pénz mind a gazdaságot, mind a kulturális szférát képes „szervesen” élénkíteni, a guruló forintérméknek viszont van egy másik oldala is. Többszörösen ki lehet használni ugyanis a folyamatot, amellyel nem szégyellnek élni sem a karmelita kolostorban, sem a „partnerpártok” berkein belül. Ez a jelenség a gyanítható és sokrétű pénzügyi machinációktól kezdve a már-már vazallusi létformába kényszerített klientúrahálózatok kiépítésén át az agresszív és zsaroló érvekkel működő kampányidőszakokig szinte totalitássá állt össze a szemünk előtt. E folyamat legtökéletesebben nem máshol, mint Vajdaságban szökkent szárba, ahol a VMSZ nem annyira önmagáért, hanem sokkal inkább a hatalmi rendszerben betöltött fogaskerékként érdekes. Itt tanulmányozhatóak a legtanulságosabb módon az Orbán Viktor-i nemzetpolitika magasságai és mélységei. Ez egy alapvetően függőségi viszonyokkal sakkban tartott rendszer, amelyhez szerencsés esetben némi szabad mozgástér is járulhat, miközben valóban fenntart egy sok elemében fontos intézményhálózatot. Másként fogalmazva: a sokak számára fontos „nemzeti összetartozás“ érzete, az anyagi és intézményi fejlődés lehetőségei mellett óriási tere van a riasztóan mohó, gátlástalan politikai akaratnak, amelyet nem mindig érdekel az, hogy ez a „hozzáállás“ később milyen társadalmi – és lélektani – következményekkel járhat.
A kisebbségi magyar önállóságról
@ko = Néha már-már úgy tűnik, a szavazási jog mellett magyar kisebbségek „támogatásfüggősége” a leggyakoribb és sokszor egyetlen módja annak, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségekről szó essék akár Budapesten, akár az érintett országok közt, miközben az alapvető súlyos problémát jó, ha akár csak felszínesen érinti bárki is.
A magyarországi ellenzéki előválasztás második fordulójában Dobrev Klára (DK) és Márki-Zay Péter (MMM) külön-külön vendégeskedtek az ATV Egyenes beszéd című műsorában október 15-én. A DK miniszterelnök-jelöltje belebegtette, hogy „aki nem él Magyarországon, az ne szóljon bele, hogy milyen legyen a hazai oktatás, egészségügy”. A határon túli magyaroknak ehelyett szerinte ahhoz lehetne inkább joguk, hogy „miként támogassák őket, vagyis a határon túli szervezeteket Magyarországról”. A szavazójog esetleges megvonását övező súlyos és nyugtalanító kétségeket ebben a cikkben hagyjuk figyelmen kívül, s most fordítsuk figyelmünket a támogatások kérdése felé. Miért? Mert a rendszerváltás óta a magyarországi támogatáspolitika talán még fontosabb eleme a magyar–magyar kapcsolatoknak, mint a kettős állampolgárság vagy az ehhez kötődő szavazói jog. Dobrev idézett megjegyzése ilyen téren inkább semmitmondó, semmint bizalomgerjesztő, és leginkább a magyar–magyar ügyek iránti DK-s felületességről tanúskodik.
Az előválasztást utólag megnyerő s az ellenzék közös kormányfőjelöltjeként előrelépő Márki-Zay Péter az idézett ATV-s műsorban – s tudtommal máshol sem – nem érintette érdemben a támogatási rendszer természetét. Ezzel szemben több helyen világosan leszögezte, szerzett jogokat nem venne vissza, legfeljebb egyfajta kompromisszumként átalakítaná azokat úgy, hogy a határon túliaknak közvetlen képviselői ülhessenek a magyar parlamentben.
A kétarcú függőség totalitása
Hogy a Fidesz miként működteti a támogatási rendszert, arról viszonylag mindenkinek világos képzetei lehetnek. A Magyarországot lassan 12 éve vezető párt minden szakpolitikai szegmensben szorgalmasan és precízen megkeresi a hatalmi dimenziót, majd kiaknázza azt. Nem kivételek e téren a „külhoniak” sem.
Nagyjából 2015 óta bődületes összegek érkeznek a határokon túlra, amelyeket azonban politikailag „kézben tartott” szervezetek osztanak el. Noha kétségtelen, hogy e pénz mind a gazdaságot, mind a kulturális szférát képes „szervesen” élénkíteni, a guruló forintérméknek viszont van egy másik oldala is. Többszörösen ki lehet használni ugyanis a folyamatot, amellyel nem szégyellnek élni sem a karmelita kolostorban, sem a „partnerpártok” berkein belül. Ez a jelenség a gyanítható és sokrétű pénzügyi machinációktól kezdve a már-már vazallusi létformába kényszerített klientúrahálózatok kiépítésén át az agresszív és zsaroló érvekkel működő kampányidőszakokig szinte totalitássá állt össze a szemünk előtt. E folyamat legtökéletesebben nem máshol, mint Vajdaságban szökkent szárba, ahol a VMSZ nem annyira önmagáért, hanem sokkal inkább a hatalmi rendszerben betöltött fogaskerékként érdekes. Itt tanulmányozhatóak a legtanulságosabb módon az Orbán Viktor-i nemzetpolitika magasságai és mélységei. Ez egy alapvetően függőségi viszonyokkal sakkban tartott rendszer, amelyhez szerencsés esetben némi szabad mozgástér is járulhat, miközben valóban fenntart egy sok elemében fontos intézményhálózatot. Másként fogalmazva: a sokak számára fontos „nemzeti összetartozás“ érzete, az anyagi és intézményi fejlődés lehetőségei mellett óriási tere van a riasztóan mohó, gátlástalan politikai akaratnak, amelyet nem mindig érdekel az, hogy ez a „hozzáállás“ később milyen társadalmi – és lélektani – következményekkel járhat.
Saját erőből?
„A kilencvenes évek intézményteremtői abban gondolkodtak, hogy a kisebbségi magyar intézményhálózatok – amelyek a határon túli magyar társadalmaknak szerkezetet adnak és ezzel a nemzeti autonómiák/magyar kulturális pillérek alapját képezik – az elindulásban segítő magyarországi támogatást követően saját társadalmuk erejéből működhetnek“ – fogalmazott Bárdi Nándor egy 2004-ben megjelent kötetében (Tény és való, 213. o.). Mint akkor konstatálta, ez nem így történt, s hogy többek között a politikai eliteké lett a főszerep a forrásokért és azok elosztásáért folytatott harcban. „Ezzel a társadalomépítés gyakorlatilag alárendelődött az érdekvédelmi, politikai munkának. Így politika- és politikusfüggővé vált, amely a kisebbségi társadalom stabilitását, belső kontrollmechanizmusait gyöngítheti“ – folytatja. Mérhetelenül fontos, s azóta csak még aktuálisabbá vált megállapítások ezek, amelyek különösebb magyarázat nélkül mutatják, miért kulcskérdés a támogatáspolitika természete, illetve annak hatalmi viszonyoktól való függősége.
A kérdésnek természetesen további vetületei vannak, hiszen Pozsonytól és Kijevtől kezdve Bukaresten és Belgrádon át egészen akár Zágrábig, sőt, Ljubljanáig melyik kormányoknak volt valaha is megértő, inkluzív, a demokratikus ideáknak legalább részben eleget tevő kisebbségpolitikájuk? Mi több, az adott magyar kisebbségi berkeken belül mennyire tettek azért – az elmúlt száz évben – a mindenkori politikai, gazdasági és szellemi elitek, hogy efféle irányban mozduljon el a képviselni vélt érdek kezdve az autonómiakoncepcióktól egészen a kulturális életig?
A Bárdi által felállított diagnózis, úgy tűnik, csúcspontra jutott a Fidesz regnálásában. Akár lesz kormányváltás Magyarországon 2022 tavaszán, akár nem, az egyelőre egyesültnek tűnő ellenzék nem kerülheti meg, hogy ne gondolja át egészen az alapoktól a határon túlra irányuló támogatáspolitikát – s hogy ne találjon ki annak olyan formát, amely elejét veszi az anyagi és politikai nyerészkedésnek, a hatalmi alávetettségnek. Ha valami miatt nem fogják megtenni, az előrevetítheti az inkompetenciájukat más társadalom- és kisebbségpolitikai területeken is.
VATAŠČIN Péter
