Egy hónappal ezelőtt csaknem mindegyik sajtóorgánum foglalkozott a Lim folyón levő Potpećko jezero környezetvédelmi problémájával, mivel ott nem kevesebb mint 7500 köbméter szemét gyülemlett fel, s igen komolyan veszélyeztette a gátat.

A szakemberek megállapították, hogy ezért a szennyezését elsősorban a folyó menti polgárok okolhatók, hiszen nemcsak a szerbiai, hanem a montenegrói és a boszniai szakaszon is minden lehető és lehetetlen holmit beledobálnak a Limbe. Pontosabban nem közvetlenül a folyóba, hanem az árterületére, s amint egy jelentősebb áradás érkezik, a hulladékot a sodrásba viszi.

Arról nem szólnak a tudósítások, hogy mennyibe fog a „nagytakarítás” kerülni a Szerbia Vizei és a villanygazdaság közvállalatoknak, tény azonban, hogy igen jelentős összeget kell fordítani rá.

Nehezen lehetne vitatni a lakosság felelősségét, mivel a természetben még véletlenül sem fordul elő kimustrált tűzhely, fazék, lábas és hűtőszekrény, vagy éppen a szemét négyötödét kitevő műanyag.

Azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy az Európai Unió felé való törekvés egyik sarkalatos feltétele a környezetvédelem, hiszen ezzel a témakörrel egy egész fejezet foglalkozik. Ha tehát a honi illetékesek nem tesznek, mégpedig igen sürgősen, megfelelő lépéseket, elfeledhetjük az egyébként egyre inkább megkérdőjelezhető uniós csatlakozás bekövetkeztét.

Hivatalos kimutatások szerint Szerbiában a háztartási hulladék mindössze 6–8 százaléka kerül újrahasznosításra, pedig ezzel igen jelentős összeget takaríthatna meg az ország. Ezt a körülményt a miniszterek és csúcspolitikusok állandón az emberek szemére vetik. Pontosabban azt, hogy nem törődnek a környezetükkel, s olykor (nem is ritkán!) szándékosan szennyezik azt.

Mind általában lenni szokott, ennek az éremnek is két oldala van. Talán nem ártana alaposabban megvizsgálni, hogy mit tesznek az illetékes szervek és (köz)vállalatok az úgynevezett szelektív hulladékgyűjtés fellendítése érdekében. Nos, időnként „fellángol” a buzgóság, majd meglehetősen rövid idő múlva minden visszatér a régi medrébe.

Talán még sokan emlékeznek rá, hogy országos szinten akció indult a szelektív gyűjtés elősegítésére. Többek között Zentán is több helyen külön konténereket helyeztek el a papír, az üveg és a fémhulladék begyűjtésére. Néhány hónapig örvendetesen növekedett a polgárok fegyelmezettsége, majd szinte egyik napról a másikra ezek a konténerek eltűntek. Nem lopta el azokat senki, de értelmüket vesztették, mert az összegyűlt szelektív hulladékot senki sem akarta feldolgozni, vagyis a szeméttelepre került.

A beavatottak szerint – például – az üvegekkel azért nem hajlandók az üveggyárak foglalkozni, ahogyan azt számos fejlett országban teszik, mert az üzem a számára nyersanyagot jelentő palackok, befőttesüvegek stb. után köteles megfizetni a forgalmi adót, s ez gyakorlatilag veszteséget jelent a számára.

Hasonló a helyzet a papírral is. A kiolvasott újságok, kartondoboz-maradványok sok háztartásban halmozódtak, miután – amint fentebb említettük – eltűntek az erre a célra szolgáló konténerek. Házilag történő felhasználásukra két, legjobb esetben három lehetőség van: begyújtani velük a kályhába, a konyhai szemetesvödröt kibéleli vele vagy éppen a naposcsibék alá rakni.

Persze, mindig akadnak buzgó környezetvédők, akik összegyűjtenek 100–150 kiló papírt, és elviszik a felvásárlóhoz, ahol ezért a mennyiségért kapnak 100–150 dinárt, vagyis legfeljebb egy liter üzemanyag árát. Ezt pedig az oda-vissza úton az autó általában el is fogyasztja. Tehát a polgár anyagilag ismét ott áll, ahol a part szakad.

Az üvegek, műanyag flakonok szervezett átvétele egy ideig Zentán is „divatos” volt. Mi több, a község folyószámlájára folyamatosan érkező környezetvédelmet szolgáló illetékből bevásárló tasakokat vettek, és megfelelő mennyiség átadása után a szorgos polgár kapott belőlük. Tavaly azonban ez a gyakorlat is megszűnt. S erre a világjárvány még rá is lapátolt, hiszen ahol csak lehet, igyekeznek elkerülni a kisebb-nagyobb tolongás kialakulását, vagyis beszüntették a másodlagos nyersanyagnak számító cucc átvételét.

A környezetvédelmi illeték megfizettetése azonban igen szívósan tartja magát. Hogy hova kerülnek ezek a milliók, nem tudni. Illetve akik az összeg felett rendelkeznek, mélyen hallgatnak róla. Minden bizonnyal nem ok nélkül.

Ez azonban a kisebb baj. A nagyobb inkább az, hogy az országos szintű illetékesek vajmi keveset tesznek az esetleg összegyűjtendő hulladék újrahasznosítása érdekében. Alig akad olyan vállalkozás, amely hajlandó lenne feldolgozni az üveget, műanyagot, elektronikai hulladékot, mert az állam nemhogy segítené, hanem különféle adókkal, illetékekkel gátolja a munkáját. Ugyanakkor váltig azt hangoztatják, hogy az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a környezetvédelemre.

Ez az elmélet. A gyakorlat azonban legnagyobb részben ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

BOTH Mihály