Online töltögetünk

Nem vagyok számítógép- és internetfüggő, de viszonylag gyakran próbálgatom az IKT előnyeit, így jócskán jut a hátrányaiból is. Rossz szokásom, hogy nagy előszeretettel töltögetem a legnépszerűbb böngésző alprogramjában készített különböző kérdőíveket. Ezeket újabban nemcsak ártalmatlannak mondható közvélemény-kutatásra, felmérésekre, hanem komoly vagy annak látszó, akár tudományos célú vagy annak mondott kutatásokra is használják, ráadásul az oktatási vertikum minden szintjén. Vannak középiskolák, sőt felsőoktatási intézmények is, amelyek így gyűjtenek adatokat és készítenek felméréseket a szakdolgozatokhoz, szemináriumi munkákhoz, hovatovább tudományos kutatási célokra is állítanak össze széles körben kitöltendő kérdőíveket.

Itt jön a képbe a fentebb említett rossz szokásom. Nagy előszeretettel nyitom meg ezeket, és ha a feltett kérdések témájukban, tartalmukban kötődnek ahhoz a területhez, amelyben dolgoztam vagy valamennyire tájékozott vagyok, netán érdekelnek, vagy érintenek, előszeretettel ki is töltöm.

Némileg megnyugtat, sőt valamelyest ösztönzést ad, hogy általában közlik, ez a kérdőív anonim, a begyűjtött adatokat kizárólag a felmérés céljaira használják fel stb., annak ellenére, hogy szinte biztos vagyok benne, szükség esetén bármikor visszakereshető a válaszadó személye. Pláne, ha szép lassan kitudakolják az ember nemét, életkorát, munkakörét, lakó- és munkahelyét stb., hiszen ezek ismeretében akár a fényképét is bekérhetnék.

De most ne mélyedjünk bele sem az úgynevezett „anonimitás” kérdésébe, sem a kérdőívek minősítésébe, a begyűjtött információk megbízhatóságába, a minta reprezentatív voltába, következésképp a begyűjtött adatokból levonható megállapítások hitelességébe, ez legyen a kérdőívező gondja.

Ehelyett rágódjunk el azon, hogy vajon egy ilyen kérdőív következtetéseire alapozva milyen kép alakulhat ki egy-egy embercsoport és problémakör összefüggéseiben.

Kérdések és következtetések

Mondanom sem kell, megannyi oktatással kapcsolatos internetes kérdőív kering a neten. Csak a közelmúltban hármat is módom volt megismerni. Kettőt oktatással foglalkozó csoportokban, illetve portálon osztottak meg, egyet pedig célzottan juttattak el a célcsoporthoz, így (bizonyára aktív koromból „bennragadt” címem révén) hozzám is. Mindhárom kutatási célokat szolgált, igazán izgalmas kérdésköröket dolgozott fel, viszonylag terjedelmes és körültekintő válaszokat kívánt. Az első a digitális oktatás tapasztalatait, a második a két nyelven oktató tanárok stresszhelyzeteit, a harmadik pedig a gyermekeket érintő szexuális visszaélések felismerését és megfelelő kezelését vizsgálja.

Első ránézésre valóban érdekes és fontos témák. Amikor viszont átrágja magát az ember a kérdéseken és a jobbára „skálázott” válaszlehetőségeken („teljes mértékben egyetértek – kis mértékben egyetértek – kis mértékben nem értek egyet – egyáltalán nem értek egyet” és hasonlók), rájön, hogy a tendenciózus kérdésekre kénytelen tendenciózus válaszokat adni, vagy végletekbe keveredik. Ráadásul a kérdések megfogalmazása kellően általánosító, tehát nemigen érinti az egyes kérdések árnyaltabb vonatkozásait. Különösen kiütközött ez a gyermekekkel való visszaéléseknél.

Ennek az 1200 fős felmérésnek villámgyorsan meglettek „az előzetes eredményei”, sőt nyilvánosságra is hozták. Nem meglepő módon pont az „jött ki eredményként”, amire a kitöltés során számítani lehetett. Még akkor is, ha csak részben ért egyet bizonyos állításokkal, úgy kell venni, hogy a pedagógusok többsége nem készült fel arra (ergo: további „edukációra” van szüksége), hogy felismerje, az állam pedig, hogy megvédje a gyermeket a szexuális zaklatástól.  A fő következés pedig az, hogy „alapjaiban kell változtatni a társadalmi szokásokon, amelyek szerint a gyermeknek minden körülmények között hallgatnia kell a felnőttre, alacsonyabb rendű és minden parancsát teljesítenie kell”. Mindeközben a gyermekek és felnőttek (főként a már-már „sátánizált” hozzátartozók és nevelők) viszonylatában nemhogy nem határolták el a kívánatos, elfogadható vagy már a zaklatás, visszaélés fogalomkörébe sorolható magatartásformákat, de olykor olyan érzése támadt az embernek, hogy általánosítják és összemossák őket, például a „nagymama puszija” kapcsán a közvetlen érintés kérdésében. Pedig a gyermeklélektan ma is érvényes álláspontja szerint a gyermek számára rendkívül fontos a hozzá közel álló ember érintése (ölelés, a fej simogatása, arcsimítás, a kéz megfogása stb.), de más példákat is felhozhatnánk.  Így aztán – legalábbis a kérdezettek számára – végképp tisztázatlan maradt, hogy a gyermekjogok világnapja alkalmára készített felmérés valójában milyen jogértelmezések irányába kíván kikötni. Érdeklődve várjuk a „végleges eredményeket” és következtetéseket.

A két tanítási nyelven párhuzamosan oktató tanárokra vonatkozó kérdőív vélhetően a bilingvális oktatásban érintettek fokozott stresszhelyzetét kívánja igazolni, ám a kisebbségi tannyelvű iskolákra is érvényes lehet, mert egy-egy tanár gyakran (anyanyelvétől függetlenül) mind szerb, mind magyar nyelven tart órákat. És itt is indokolt akár még az a kérdés is, amin egyébként meglepődtünk, tudniillik megkérdezték, hogy alap-, közép- vagy felsőfokon beszéli-e az illető a második nyelvet, amelyen tanít.

A digitális oktatásra vonatkozó kérdőíven jól érezhetően kiütközik a kérdéskör apologikus kezelése, hiszen az ellentétes válaszokból a pedagógusok kedvezőtlen megítélése „következtethető” ki, a felkészületlenség, az ellenérzések, a kompetenciahiány („nem ismerem, nem alkalmaztam”) stb., így nyilván a válaszok is a másik irányban mozdulnak el. A felmérés külön báját adja, hogy a digitális oktatás „külső támogatói” sorában az oktatási minisztérium és a tartományi titkárság mellett az MNT és a VMSZ (!) szerepének megítélésére is rákérdez. Csak azt nem értjük, milyen indíttatásból. De tavaszig bizonyára az is kiderül.

BERETKA Ferenc