Annak ellenére, hogy a hivatalos statisztika szerint mindössze 3-4 százalékos az infláció, elsősorban az élelmiszerüzletekben igencsak meglepődik az a vásárló, aki csak időnként tér be. A napi vevők is észreveszik, hogy az árak folyamatosan emelkednek, az időszakos fogyasztókat azonban valósággal mellbe vágja, ha azt tapasztalja, hogy egy héttel ezelőtt négyszáz dinárért vásárolt sertéslapockáért már több mint ötszáz dinárt kénytelen fizetni.
Nem csoda hát, ha szaporodik azoknak a polgároknak a száma, akik hús helyett hetven vagy kilencven dinárért sertéskörmöt vásárolnak. Tény, hogy ezen igen kevés a hús, de a krumplipaprikásnak kiváló ízt ad.
Ezzel a helyzettel összecseng a tény, hogy egyre kevesebben foglalkoznak sertéshízlalással. Közismert, hogy a mezőgazdaság ezen ága elsősorban Vajdaságban, azon belül is Észak-Bácskában a legelterjedtebb. A nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő zsíros bácskai koszthoz ugyanis elengedhetetlen a disznóhús, és nem mindegyik vajdasági gyomor veszi be a vegetáriánus készítményeket.
Látszólag meglepő tény, hogy ennek ellenére csökken a sertéshízlalási kedv, de a boltokban, elsősorban a nagy kereskedelmi láncok üzleteiben mindig kapható „friss” sertéshús. Pedig a kimutatások szerint a tartomány említett részén az utóbbi tíz évben megfeleződött a hízlalással foglalkozók száma, az évente mindössze legfeljebb tizenöt hízót eladásra kínáló öt tenyésztő közül pedig négy felhagyott a hivatásszerű sertéshízlalással. Ennek kizárólag gazdasági okai vannak. A rutinos tenyésztők tudják, hogy egy malac vágásra alkalmas súlyig történő hízlalásához a kilónként súlygyarapodás elérése érdekében nagyjából nyolc kiló kukoricára van szükség. Ebből kiindulva nem nehéz kiszámítani, hogy sertésenként mindössze ötszáz dinár hasznot lehet megvalósítani. A komoly egyéni mezőgazdasági vállalkozó (magyarán: sertéshízlalással foglalkozó) az egy turnusban eladott kétszáz sonkás esetében, 155–160 dináros kilónkénti élősúllyal százezer dinárt inkasszálhat. Ezt az összeget azonban el kell osztani öt hónappal, ameddig minimálisan tart a hízlalás, és kiderül, hogy havi huszonötezer dinárért dolgozott az illető. Logikus tehát a tény, hogy egyre többen úgyszólván hobbiból, vagyis jórészt saját fogyasztásra foglalkoznak ezzel a tevékenységgel.
A helyzet ellentmondása, hogy a szinte zuhanásszerű csökkenés ellenére is mindig van kellő mennyiségű sertéshús a hentesüzletekben. A magyarázat meglehetősen kézenfekvő, az Európai Unióban ugyanis már huzamosabb ideje hiperprodukció (túltermelés) mutatkozik ebből az élelmiszerből, s a feldolgozó üzemek mélyhűtőben tárolják az eladásra váró hasított sertéseket. Az EU szabályai szerint azonban ezt csak hat hónapos időtávra tehetik meg. Amennyiben fél év alatt sem sikerül értékesíteni a készletet, kötelesek azt megsemmisíteni. Ezért a végső határidő közeledtével külföldi, esetünkben szerbiai (és más balkáni) piacon igyekeznek, feltételezhetően potom áron, értékesíteni, mivel nálunk más, hosszabb időre vonatkozó tárolási szabályok vannak.
Az életszínvonalunk tükre, hogy a nagy feldolgozók és értékesítők által „saját farmon” hizlalt hús könnyen vevőre talál. Pedig az is egyre drágább, hiszen tapasztalhatjuk, hogy szinte hetente 10–30 dinárral többet kell fizetni érte. A sertéshús jelentős részének külföldi eredetére enged következtetni az a tény is, hogy Észak-Bácskában a tavalyi időarányoshoz képest az idén 59,5 százalékkal nőtt a húsbehozatal.
A fogyasztók számára egyetlen dolog lényeges, legyen elég hús az üzletekben. A minősége már évtizedek (vagy évszázadok) óta tizedleges szempont. Azzal pedig senki sem foglalkozik, hogy mit jelent ez hosszú távon.
Tévedés lenne azt gondolni, hogy a szerbiai agrárpolitika korifeusai nincsenek tisztában a helyzettel. Ők, pontosabban a kormány tagjai tehetnének ez ellen. Két lehetőségük van: vagy erőteljes támogatást nyújtanak az érdekelt parasztoknak, vagy pedig mindezt figyelmen kívül hagyják, és sorsukra bízzák azokat a gazdákat, akikre az ország élelmiszerellátásában számítaniuk kellene. A jelek szerint az utóbbi történik annak ellenére, hogy elsősorban a mezőgazdasági miniszter szabályos időközökben azt nyilatkozza, hogy a kormány mindent megtesz a gazdák megsegítése érdekében. Az érintettek azonban csak a fejüket csóválják, s (elsősorban) önmaguktól kérdezik, hogy hol van az a bizonyos támogatás.
Mert a sertéshízlalás leépítése, az olcsó és ki tudja milyen minőségű hús importálása elsősorban a behozatallal foglakozó cégeknek hoz hasznot, a kistermelők és a fogyasztók pedig az egész ügyet kénytelenek egy lemondó kézlegyintéssel elintézni (mert mást aligha tehetnek):
Disznóság!
BOTH Mihály
