Nem kérdés, hogy Szerbiában mi volt az elmúlt hetek egyik legfajsúlyosabb kérdése. Mit árul el azonban a vajdasági magyar pártok ügyben tanúsított magatartása?

A tövénymódosítás volt a Szerbia-szerte kibontakozó tüntetések egyik fő oka – amelyek végül arra kényszerítették az állam elnökét, Aleksandar Vučićot és hatalmi apparátusát, hogy újratervezésbe fogjon. Noha ők igyekeznek tagadni ezen ok-okozati összefüggést, a gyanút nehéz lenne eloszlatni. Ez már csak azért is így van, mert – talán a közfelháborodás oltárán is áldozva – maga a Szerb Kormány Korrupcióellenes Tanácsa jelentette be, „hogy a kisajátítási törvény módosításáról szóló törvény számos, Szerbia polgárai szempontjából jogsértő megoldást tartalmaz”, áll a Szabad Magyar Szó hírében.

Mi több, még arról is írtak, hogy a törvénymódosítások, „kizárólag a nagytőke, vagyis a kisajátítás kedvezményezettje” javát szolgálják. Akár számítás, akár őszinte vizsgálat eredménye a megállapítás, meglepően pontosnak tűnik. Ugyanakkor érdeklődve várja a közvélemény a majdnem megszülető új törvényt…

Az egész eset, úgy ahogy van, jól illeszkedik a jelen Szerbiájának kórképébe. Ennek lényeges eleme, hogy az érdeklődő multinacionális tőke előtt kitárulnak az ország és a végrehajtó hatalom kapui. Nem meglepő, hiszen a cégek gyümölcsöző szerbiai működésének másodlagos haszonélvezői éppen az országot behálózó hatalmi klientúra képviselői. Vaknak, agyhalottnak és miegymásnak kell lenni, hogy a Szerb Haladó Párt képviselőinek szemeiben ne lássuk meg a dollárjeleket, amikor azok hellyel-közzel a lítiumról beszéltek az elmúlt hónapokban – vegyük például Zorana Mihajlović nyilatkozatait.

Mi tükröződött azonban a Vajdasági Magyar Szövetség képviselőinek szemeiben e téma kapcsán? Nem sok minden. E téren minden jel szerint meg kell elégednünk az igazságügyi minisztérium sokat próbált és látott államtitkára, Nyilas Mihály a Pannon TV Közügyek című műsorának biztonságában adott december 9-i nyilatkozatával. A beszélgetés tartalmi része a neten elérhető, itt és most legyen elég annyi, hogy a száraz protokolláris válaszokon kívül Nyilas nem sok mindent mondott el a Szerbiát érezhetően megrengető és kínzó problémákat felvető ügyről. Válaszaitól garantáltan nem szökött fel a pulzus sem a tévé gyanúmentes nézőinél, sem az esetlegesen érdeklődő haladó párti kollégáinál. Természetesen van a VMSZ-nek elnöke és parlamenti frakcióvezetője is, ők viszont valamiért nem tartották fontosnak, hogy megosszák véleményüket a gondjaikra bízott közösséggel. Hellyel-közzel talán még lehetne is találni olyan illetékes személyt a párttagok népes sorában, aki megfelelő szakmai háttérrel beszélhetne a környezetvédelem érintett kérdéseiről, ez azonban szintén nem történt meg. Nem is fog.

Mit jelent mindez? Messze többről van itt szó, mint a VMSZ jobb dolog híján végzett piszkálásáról. Pontról pontra végiggondolva pontosan kirajzolódik az a helyzet, amelybe a vajdasági magyar társadalom – a szerbiai részeként – hosszabb ideje fuldoklik. Először is itt van a cinizmusban úszó és mindenfajta profitra engesztelhetetlenül éhes politikai kultúra, amelynek épp az egyik legértőbb művelője, a Szerb Haladó Párt van uralmon. E jelenség persze nem párt- vagy Szerbia-specifikus, minimum regionálisan érdemes értelmeznünk a főbb jellemvonásait – gondoljunk csak a Fidesz huncutságaira, de nem mentesek tőle az olyan veteránok sem, mint Dragan Đilas vagy Gyurcsány Ferenc. Ebben a térben eleve szűk lehetőségei vannak a kisebb súlyú partnerek autonóm politikai cselekvéseinek, amelyet tudvalevőleg nem díjaznak a hatalom birtokosai. Vagyis, ha a VMSZ-ben gondolnak is valami szubsztantívat a lítiumbánya sötét árnyairól, annak szóvá tétele beláthatatlan hatalmi következményekkel járhatna. Nem tanácsos tehát megtenniük, a hálával teli kapcsolatokat és a pénzáramlást többre becsülik annál, sem minthogy azt kockára tegyék. Ugyanakkor kétséges az is, hogy vajon mennyire érdekli a vajdasági magyarok – és egyáltalán a párttagok – többségét valami, ami a Száva vonalától délre történik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a VMSZ a rendkívül gyér és rendhagyó (lásd például a sosemvolt vranjei szavazóikat) kivételektől eltekintve sosem üti bele az orrát dél- és közép-szerbiai ügyekbe. Regionális pártként ezt ugyan még megtehetné, hiszen az ország régiói gyakran hasonló gondokkal küszködnek, ámde itt alighanem a „párt” kifejezés elé inkább a „provinciális” jelzőt kell biggyesztenünk.

Pedig ahogyan a tüntetések szabadkai lecsapódása is megmutatta, például az észak-bácskai, orosz érdekeltségű kőolajkitermelés körüli kérdőjelek nyújthatnának némi párhuzamot. Annál is inkább, mivel szigorúan a mezőgazdaság terepén maradva, 7-8 éve épp az állami földek bérbeadásáról szóló törvény módosításai kapcsán – Fremond Árpádot az élen tolva – pont a VMSZ tiltakozott a torzulással fenyegető birtokviszonyok miatt. Persze, gondolhatjuk, ez utóbbi pusztán a választóbázis anyagi érdekei miatt volt fontos a pártnak, a másutt történő ökológiai problémák – meg azok összefüggései – nem izgatják fel olyan nagyon a Fasizmus Áldozatainak Tere 9. szám alatti lakók fantáziáját.

Vessünk azonban egy pillantást a „vajdmagyar“ ellenzékre, nevezetesen a Magyar Mozgalomra és a VMDK-ra, amelyek hol több, hol kevesebb hozzáadott értékkel, de kiálltak a tüntetések mellett. Mit több, az MM helyi párhuzamként nem volt rest emlegetni a NIS cég bácskai olajbányászatát sem. Mielőtt azonban elégedetten hátradőlnénk, ne felejtsük el, hogy az MM még alig bír politikai súllyal a szerbiai közéletben – a VMDK-ra pedig ez még inkább igaz. Szinte a semmiből, gyér tagsággal és gyakorlatilag nem létező szakpolitikai felelősökkel próbálkoznak ismét azzal, hogy valódi kihívói legyenek a pásztori szervezetnek. Persze, ne legyünk hitetlenek, Sövény Ferencék és Csonka Áronék jelenlegi helyzetükben valószínűleg tényleg komolyan gondolják azt, amit mondanak. Viszont a fenntebb vázolt politikai klímával nekik is meg kell küzdeniük, hogy valamilyen koalíciós konstellációban olyan helyre kerüljenek, ahol hasonló ügyekben egyáltalán meghallgatják a szavukat – hacsak nem választják ők is addigra inkább a hallgatást. Emellett pedig olyan szakpolitikai vonalat is ki kéne építeniük, ahol egy-egy témafelelős szakmai vonalon, de érthetően tud szólni környezetvédelmi kérdésekről.

Kitörni a provinciából annyit is tesz, mint az ország környezetvédelméről proakítvan gondolkodni – és tenni is érte.

VATAŠČIN Péter