A Krasznahorkai-regény sötét világára ébredtünk. Bár inkább az a valószínű, hogy évtizedek óta benne élünk; ahogy a lelkekben megállíthatatlanul dúl a háború a világ e szerencsétlenebbik felében, ahol csak időnként támad valamiféle „napsütés-illúzió”.
Nem így kellene beszélni, hiszen abban a társadalmi közösségben, ahol a nemzeti önismeretet és öntudatot erősen demagóg retorikával tartják fent, nincs létjogosultsága a metaforikus beszédnek. Nem értik, miként a humor és az irónia sem számít fontos esztétikai minőségnek.
Nagy bajt jelez hát, amikor autokrata rendszerek megtestesítői (vezetők és szolgáik) humorizálni kezdenek, miként néhány nappal ezelőtt a háborús fenyegetettség hírére terjedtek el – a „háború vészmadarai”-t gúnyoló – mémek a közösségi oldalakon (osztották mifelénk is buzgón önjelölt párthumoristák), s fakadtak akkora kacajra a Kremlben, hogy azt még térségünkben is hallani vélték egyesek.
Február 24-ére aztán ideges heherészéssé, majd hisztérikus kacajjá minősült át a visszanevetés; a hatalmi röhejt überelni szándékozó oltári röhögés. Hirtelen törlődtek a nevetős posztok, a fölényes mémek…
Felváltotta őket a kőkemény orosz propaganda.
Középkorú magyarországi és más külhoni ismerőseim mondják: még sohasem éltek át háborús helyzetet, nincsenek személyes tapasztalataik. Egyikük az édesapja második világháborús traumáiról, az oroszországi fogságról beszél: hogy noha hazajött, nagyon megviselte, soha nem lett többé régi önmaga. Ennek ellenére megjegyzi, csodálkozik, hogy fiatal férfiak is menekülnek Ukrajnából. Megkérdezem, hogy szerinte ágyútölteléknek lenni hősiesség-e? A következő mondatában már visszakozik. Ő igen. A többség azonban nem.
A közösségi oldalakon reménytelen szócsata. Fizetett és önjelölt botok, trollok nyomják épp azt a propagandaszöveget, amit valamelyik állami csatornán hallottak, vagy amelyet feladatul kaptak terjeszteni. A legszánalmasabbak az önjelölt botok, akiket nem fizet senki, s nem is kapnak utasításokat – hetet-havat összehordó, zagyva szövegeiken látszik… Némelyikük a szezont a fazonnal is összekeveri. Egy magát szabadkaiként jegyző azt mondja, hogy „a NATO a hibás, mert Jugoszláviát is bombázta, ami csak bevezető volt a Szovjetunió szétszedéséhez.”
A Szovjetunió felbomlása a jugoszláviai bombázásokhoz képest nagyjából másfél évtizeddel korábban kezdődött, majd 1991-ben írták alá a megszűntéről szóló nyilatkozatot a tagállamok: élükön épp Oroszországgal. Egy-két perc múlva törli az inkriminált részt – majd ráront mindenkire, aki megkérdőjelezi mondandója igazságértékét, jönnek az összeesküvés-elméletek, a Covid–19, és hogy a beoltottak 2023-ra meg fognak betegedni vagy halni. Meggyőzni érvekkel nem, csak letiltani lehet.
Sokunknak vannak közvetlenebb tapasztalataink háborús időkből. Végighallgattuk – légvonalban, talán, ha 40 kilométerre terül el – Vukovár szétlövését: nem tudom hány napig rengett velünk a föld. Átéltük a kényszermozgósítások rettenetét, amikor a katonaköteles férfiak közül, aki tehette, külföldre menekült; a nincstelenséget, és a bombázásokat is kibírtuk.
Előkeresem a 23 évvel ezelőtt írt naplójegyzeteimet. Egy egész évtizeden át vezettem naplót, a kétezres évek elejéig. Természetesen nem felejtettem el ezeket – sok könyvvel és irattal ellentétben –, azt is tudtam, hol vannak, mégis megdöbbentem, amikor kinyitottam a dobozt, hogy ennyi van. Húsznál több kockás, kis formátumú füzet sűrű kézírással. Meglep, hogy két évtizede még töltőtollal is írtam – a tinta egészen kifakult, ha nem mentem meg az oldalakat, eltűnik az írás. Azt hiszem, tudat alatt azt is számontartottam, hogy egy kék kockás fedelű füzetbe írtam a bombázások idején, mert rögtön azt veszem kézbe. És igen. Ott van a dátum alatt a bejegyzés.
- III. 24., 20:15
Pontosan 15 perccel ezelőtt a NATO megtámadta Jugoszláviát. Nálunk is beleremegett minden. Meg kell mondjam, nem mindegy. Minek vagyunk ebben az országban? De ez hiábavaló sopánkodás. Mit lehet tenni? Egyébként nézzük a tévét. A Columbo megy, 7 perc múlva az MTV megszakítja az adást, különkiadást ad hírekből. A belgrádi még nem jelez semmit. Telefonálni nem lehet. Mobilkapcsolat van, de rendes nincs. Szeretnék megnyugodni…
Eleinte pontosan lejegyzem, hogy hány óra hány perckor „érkezik fölénk” a repülőgépraj: legrosszabb a feszült várakozás, amit úgy jegyzek be, hogy „dobnak, vagy nem dobnak” – ha igen, azt is megszámolom és leírom, hogy hány becsapódást hallottam, az időpontot, megsaccolom a távolságot, s találgatok, hova „dobtak”.
Az idő haladtával már tudom, hogy kb. hány óra felé jönnek a bombázók, s valahonnan már azt is meg tudom állapítani, hogy „átvonuló” raj-e, vagy a mi környékünkön van a célpont, a becsapódásokból meg, hogy bomba vagy rakéta…
Később a támadások rettenete helyett a nélkülözéstől való félelem lesz úrrá a naplómon. Pontosan leírom, hogy mennyi pénzünk van még, milyen számlákat kellene kifizetnem, milyen összegben, hány kiló hús van a mélyhűtőben. Amikor már több mint 40 órája nincs áram, pánikolok. Apám szól, hogy le kell sütni a húsokat. Régen sem volt mélyhűtő, mondja, mégis tárolták. Elmondja, hogy kell a zsírosbödönben rétegezni a pecsenyét. A következő órákban pecsenyesütésre készülök. Ám nincs nyoma a feljegyzésekben, nem emlékeznék rá, hogy meg is tettem volna, s arról sincs emlékem, hogy megromlott volna az élelmiszer-tartalékunk. Valószínűleg mégis megjött az áram.
Szinte hisztérikusan írtam és olvastam, eleinte gyertya mellett (lejegyeztem azt is, hogy egy közepes nagyságú és minőségű gyertya 40 percig tart ki), később már az sincs, valamiféle olajmécseseket gyártunk – lehetett kapni bele való kanócot. Alkalmazkodik az ember. Amikor elfogytak az új, olvasatlan könyveim, előszedtem a klasszikusokat. A bombázások két és fél, három hónapja (talán, ennyi volt) alatt mindent elolvastam, amit korábban nem a 19. századi magyar és világirodalomból, s azt is újra, amit már korábban igen. Most komolytalankodva mondom, ha nincsenek a bombázások, még tanárként sem kényszerítettem volna magam soha, hogy a Zalán futását elejétől a végéig tisztességesen elolvassam…
Mai távlatból visszatekintve az időszakra csak egyetlen jó dolog volt benne: éltek a szüleim, a férjem, a rokonaim többsége még e világ lakója volt; számos barátom, ismerősöm pont olyan korú, mint most én magam. Ma már nincsenek, miközben a szavaik ott vannak, lejegyezve a naplóimban.
Azt mondja a gyerekem, hogy ki kellene adni ezeket a naplójegyzeteket okulásul. Lehet, hogy igaza van. Bár, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ott, ahol a háborús retorika az uralkodó valóságértés, a metaforikus beszéd bármit is érne, főleg, hogy évtizedek óta nem tanítják (jól) az iskolában az értelmezését. A demagógia nem tűri az elvont gondolkodást.
BENCE Erika
