Dr. Várady Tibor az Újvidéki Egyetem Jogi Kara magyar oktatásának létrehozásáról, a virágkorról, megszűnésről és arról, hogy a magyar jogászképzés újbóli megszervezése alapfeladat
Már a gimnazista évei alatt is sikeresen szervezett önképzőkört magyar nyelven dr. Várady Tibor nemzetközi jogászunk Nagybecskereken, akkor, amikor tulajdonképpen megtiltották, vagyis „összevonták” azokat, és csak szerb nyelven folytak a testvériség-egység nevében. A hatvanas évek végén úgy alakultak a körülmények, hogy dr. Várady az Újvidéki Jogi Karon magyar oktatást kezdeményezett, és sikerrel járt. A virágkorban nem kevesebb, mint 150 magyar ajkú hallgató tanult a karok évfolyamain.
A magyar nyelv megőrzése mellett azt követően, hogy már az Egyesült Államokban is tanult, miért tartotta fontosnak, hogy magyar oktatást kezdeményezzen az Újvidéki Jogi Karon?
– Mindig éreztem valamilyen lüktetést. Fontos volt, hogy a szerb mellett a magyar nyelvnek is legyen helye. Nagybecskereken, ahol születtem, három nyelv élt egymás mellett: a magyar, a szerb és a német. Gimnazista voltam, amikor a németek gyakorlatilag eltűntek. Az a tudat még fennmaradt, hogy németül is tudni illik. A nyelvmegőrzésnek és kultúramegőrzésnek a családban is alakultak hagyományai: Trianon után Nagybecskereken alakult meg az első jóváhagyott magyar művelődési egyesület, és ebben a nagyapámnak szerepe volt. Én a gimnáziumban éreztem először feladatként a magyar nyelv fenntartását. Amikor megszüntették a magyar önképzőkört a gimnáziumban, ezt tulajdonképpen nem ilyen goromba módon közölték , hanem azt mondták, hogy egyesíteni kell a magyar és a szerb köröket. Ez azonban ellehetetlenítette volna a munkát, hiszen a magyar diákok mind tudtak szerbül, de a szerbek közül kevesen tudtak magyarul. Egy önképzőkörben furcsa lett volna diákverseket olvasni magyarul úgy, hogy azt nem érti a többség.
Mégis akadt egy mentőötlet.
– Igen, mégpedig az, hogy alapítsuk meg a hatodik osztály külön önképzőkörét, mert ez nem volt tilos. Ez összejött, és akkor erre meghívtuk a többi magyar osztály diákjait is. Aztán Belgrádban egyetemista koromban próbáltuk visszaállítani a magyar egyetemista egyesületet. Az első lépések sikerrel jártak, erről Gubás Jenő írt egy monográfiát, de végül mégsem engedélyezték a működését. Az maradt, hogy minden pénteken egy vendéglőben találkoztunk. Amikor Újvidékre kerültem a jogi karra, úgy éreztem, hogy most a magyar nyelvű oktatás a megoldandó feladat. Magyar nyelvű jogi oktatás korábban nem volt, az Osztrák–Magyar Monarchia alatt sem, mert a mai Vajdaság területén akkoriban nem létezett jogi kar. Az első Szabadkán alakult, de szerb nyelven. Nem volt könnyű az indokolt és logikus dolgok közé sorolni a párhuzamos magyar nyelvű oktatást. Akadtak, akik ellenezték. Ekkor találkoztam először a kisebbségi jogok tagadásának egy sajátos stratégiájával is – a felfelé hamisítással. Néhány kollégám azt a hírt terjesztette, hogy „Várady a szerb helyett akar magyar oktatást akar bevezetni”. Ez persze nem volt igaz, az volt a célom, hogy a szerb mellett alakuljon (legalább részleges) párhuzamos magyar oktatás. Léteztek olyan szerb ismerőseim is a jogi karon, akik támogattak; a szabadkai származású Magarašević, aki nagyon nyitott volt, de a legtöbb segítséget Nikola Vorgić hozta, aki 1970-ben lett dékán – egy zombori származású roppant tehetséges jogász, és a pártban is fontos szerepe volt, de aztán valaki feljelentette, hogy informbirós, és emiatt börtönbe is került. Semmi köze nem volt a sztálinizmushoz. Amikor kiszabadult, ügyvédi gyakornoknak kellett volna lennie, de senki sem akarta felvenni, így került apámhoz. Aztán később ledoktorált, docensként az egyetemre került, aztán dékán lett, és nagy szerepe volt abban, hogy jóváhagyták a magyar képzést.
Ön kezdett tanítani, és még néhányan. Milyen kihívások elé néztek?
– 1970-ben igyekeztem részleges párhuzamos oktatást és lektorátust szervezni. A lektorátusra azért volt szükség, mert a párhuzamos oktatás eleinte a tantárgyak csak kis részét érintette, ez később valamennyire szélesedett. Az volt az egyik fő célom, hogy növekedjen azok száma, akik magyarul is képesek oktatni. Valamennyi vendégoktató is tartott gyakorlatot, és sikerült elérni, hogy néhány igazán tehetséges magyar diákot is felvegyenek tanársegédnek. Hét-nyolc ember csatlakozott a magyar oktatáshoz. A lektorátus így is fontos volt, mert nem lehetett minden tantárgyat magyarul tanítani. Amikor megindult a párhuzamos magyar oktatás, az első éven több mint 50 magyar diák volt. A mai számokhoz viszonyítva drámai a különbség.
Volt a Jogi Karnak virágkora?
– A virágkor a hetvenes években volt, és a nyolcvanas évek elejét is ide sorolnám még. Az első években magyarországi tanárok is tartottak előadásokat. Baráti kapcsolatban álltam Mádl Ferenccel, aki később köztársasági elnök lett, Vékás Lajossal, aki később a Magyar Tudományos Akadémia alelnökének neveztek ki, ők jöttek el elsőként Újvidékre vendégelőadást tartani. Létezett egy nyelvművelő egyesület is. A magyar jogásznyelv elsajátítása számomra is egy feladat volt. Nekem az első nyelvem mindig a magyar volt, de jogot szerbül és angolul tanultam. Amikor magyarul is kezdtem tanítani, a magyar jogi terminológiát sokkal kevésbé ismertem, mint a szerbet és az angolt. A magyar jogásznyelv abban is különbözik, hogy kevesebb benne a latin szó, mint a szerbben, például nem szubjektív jog, hanem alanyi jog. Több diák is követett el logikus hibákat ennek mentén. Tehát készülnöm kellett, de ez egy kellemes kihívás volt.
Számok tekintetében ez mennyi magyar hallgatót jelentett?
– Ellenőrizni kellene, de kétségtelen, hogy szép számú volt. A jogi karon összesen nem kevesebb mint 150 diák lehetett, ha mind a négy tanévet számítom. Egy komoly közösség alakult ki, akadtak közös kirándulásaink, a Domino is ott volt törzshelyként. A cél az volt, hogy nőjön azoknak a tantárgyaknak a száma, amelyeket magyarul oktatunk. A nyolcvanas évek közepéig volt egyfajta fejlődés és egy tisztességes szinten való fennmaradás.
Aztán pedig jöttek a kilencvenes évek. Hogyan szakadt meg a kapcsolat Újvidékkel?
– Jöttek a miloševići évek, és jött a részvételem a hatalom nélküli Panić-kormányban. Ha ez a kormány akkor tényleges hatalomhoz jut, nagyon tisztességes kisebbségjogi törvények alakultak volna. De nem így történt. Panić elveszítette a választásokat 1992. december 20-án. Aznap el is menekült, mert úgy érezte, hogy fenyegetett a helyzete. Számára nem volt ez dráma, hiszen visszatért Kaliforniába milliomosnak. Nekem kemény csapás volt az elszakadás. Próbáltam az Újvidéki Jogi Karral kapcsolatot fenntartani, de nem akarták. Így alakult, hogy 1993 januárjától a Cornell Egyetemen tanítottam. Aztán jöttem át a Közép-európai Egyetemre, és ingáztam Amerika és Európa között. Aztán lassan minden szétfoszlott, amit a párhuzamos magyar oktatással kapcsolatban létrehoztunk.
Évek óta tart a per a jogi kar és a Vajdasági Magyar Diákszövetség között a magyar nyelven történő felvételi megszervezésének elmaradása miatt. Ezt az ügyet hogyan látja?
– A pernek a felvételi a tárgya, aminek, persze, van értelme. A magyar nyelvű felvételi vizsga nagyon méltányos és logikus lenne. Ezt az elhúzódó pert nem nagyon értem sem jogász, sem polgári szemszögéből. Viszont kétségtelen, hogy nagyon visszaestek a számok és az érdeklődés is. Felmerül a kérdés, hogy talán magánegyetemen lehetne erősíteni a jelenlétet. A jogászoknak mindig komoly szerepe volt a vajdasági magyar közéletben, és vannak dolgok, amelyeknél leginkább a jogi érvelés segít. Az első alapvető dolog a jogi érvelésben, hogy az érveket a döntéshozó felé kell irányítani és formálni, nem az ügyfél felé. Mindenkire szükség van magyar közösségünkben: orvosokra, kereskedőkre, újságírókra, tisztviselőkre, másokra is. Jogászokra is szükség lenne, nagyon fontosnak tartanám, hogy ez megoldódjon.
A Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács anyaországi támogatással komoly ösztöndíjprogramot hozott létre, ezzel az idei tanévben növelte is a hallgatók számát az állami és magánegyetemeken. Jó irány ez?
– Néhány hónappal ezelőtt meghívtak, hogy beszéljek az ösztöndíjazott diákokhoz. Ezt az ösztöndíjat én egy pozitív lépésnek tartom, támogatni tudom. Meg kellene próbálni egy normális magyar közösségnek helyet teremteni az állami jogi karon vagy egy magánegyetemen. Nem tudom pontosan megmondani, hogyan, mert nem látom már elég közelről az oktatási terepet. De nagyon fáj, bántó és rossz érzés, hogy minimumra vagy az alá csökken a joghallgatók száma. Nagy probléma ez, valamit tenni kell.
Mennyi frissen végzett jogászra lenne szüksége a vajdasági magyar közösségnek?
– Nehéz megmondani, hogy melyik szám a cél. Egyértelmű, hogy növelni kell a létszámot, amennyire csak lehet. Itt az anyagi támogatás nagyon fontos. Ugyanilyen fontos viszont a bátorítás, a biztatás és annak a tudatosítása, hogy még mindig van helye a magyar nyelvnek a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban. Igaz, hogy váltakozik a nyelvhasználat helyzete: a magyar nyelv párhuzamos használata néha eredmény, néha ismét csak cél, de a próbálkozásokat fenn kell tartani. Amennyiben magyar diákok szerbül végeznek jogot, valamennyire segíthetnek kurzusok, melyen megtanulhatják a magyar jogi nyelvet. De az, hogy legyenek magyar joghallgatók – akik részben magyarul is tanulnak –, egy alapfeladat.
Ön mivel biztatná a fiatalokat? Miért jó jogásznak lenni?
– Nagyon sok minden lehetséges, ha valaki jó jogász. Sokféle jogi pálya létezik. Politikától függetlenül is lehet szép jogászkarriert építeni. Egy igazán jó jogásznak jó anyagi esélyei is alakulhatnak. Egy olyan pálya ez, amelyet érdemes célba venni. S ha valaki egy sikeres jogász és magyar, természetes kötelezettsége, hogy kiálljon a magyar nyelvi és kisebbségi jogokért. És ez nem is kellemetlen. Ez egy szép feladat.
TÓMÓ Margaréta
