Búcsút mondhatunk-e a távoktatásnak?

A rendkívüli „gyertyaszentelői szünidő” (sretenjski raspust), azaz a február 15–16-ai állami ünnep meghosszabbítása után a lassan már feledésbe merülő munkarend szerint, teljes egészében jelenléti oktatással folytatódott a tanév a szerbiai iskolákban.

A járványügyi főszakértő, dr. Predrag Kon nem is késlekedett bejelenteni, hogy a hosszabbra nyújtott ünnepet követően Belgrádban huszonötödére csökkent a járványban megbetegedett általános és középiskolás diákok száma.

Hasonlóan bizakodóak más hazai járványügyi szakértők is, és a napi esetszámok jelentős csökkenésére hivatkozva indokoltnak tartják egyes intézkedések, így például a kombinált oktatási modell, illetve a távoktatás megszüntetését, és a normális iskolai munkarend visszaállítását.

Ugyanakkor a még mindig viszonylag alacsony oltási mutatók és a hajlandóság csökkenése egyelőre nem engedik az összes védelmi intézkedés hatályon kívül helyezését.

Egy idő után látni fogjuk, hogy tartósan búcsút inthetünk-e a távoktatásnak, és folytatódhat-e a korábban megszokott munkarend az iskolákban és az élet egyéb területein.

Ennek immár nem is csak a koronavírus-járvány a fő tényezője. Egyelőre még bízunk benne és reméljük, hogy az ukrajnai válság súlyosabb „mellékhatásai” nem gyűrűznek be hozzánk, mert még azok is komoly nehézségeket tudnak okozni az oktatásban, amelyekre mindenképp számítani lehet és kell. Ilyen pl. az áram- és gázellátás megnehezülése, ne adja ég, az üzemanyag és más fontos árucikkek hiánya. Rosszabbról ne is beszéljünk.

 Valós és virtuális világ

Egyelőre maradjunk azoknál a mellékhatásoknál, amelyeket a hosszú ideje tartó digitalizált oktatási modell és a távoktatás, valamint az életünket egyébként is gyors ütemben átalakító információs társadalom okoz, közülük is a gyermekeink életét gyökereiben átformáló új szokások.

Az elkövetkező 10 évben a szülők számára a legnagyobb kihívás az lesz, hogyan lehetne leküzdeni gyermekeiknél a mobiltelefon-függőséget, állítja dr. Ranko Rajović újvidéki egyetemi docens, a szerbiai MENSA és a Nikola Tesla Tehetségközpont alapítója.

Már napjainkban is egyre nehezebben tudunk megküzdeni a problémával, és a függőség némely gyermeknél olyan aggasztó méreteket öltött, amivel szemben a szülők már tehetetlennek érzik magukat. Hiába beszélik meg közösen a szabályokat, a gyermekek felrúgják ezeket, olykor olyan szélsőségesen reagálnak a korlátozásokra, hogy éjjelente titokban hajnalig játszanak a telefonjukon. Másnap persze nehezen tudnak felkelni, „nyúzottak” az iskolában, a teljesítményük mélyre zuhan, és lassan egyfajta virtuális világba tevődik át az életük.

Természetesen a problémák az iskolában is folytatódnak, hiszen nehéz minden tanulót külön ellenőrizni. A szünetre rohanó gyerekek legalább fele telefont tart a kezében. Nem társalognak egymással, sőt a korábbi közös játék is már a múlté. A közösségi élet a virtuális világban zajlik, és a baráti szót és támogatást egy-egy lazán odavetett lájk próbálja kiváltani náluk. Így lassan egy olyan „világba” élik bele magukat, amelynek semmi köze a realitáshoz.

Merre tovább?

Rajović határozottan a korlátozások híve.

– Tudjuk, hogy a telefon lehet hasznos és káros is, és ez azt jelenti, hogy önmagukban nem a telefonok jelentenek problémát, hanem az, ha megengedjük a gyerekeknek, hogy átlépjenek vele a virtuális világba – véli a szakember.

Szerinte mindenképp szabályokat kell felállítani, és azokat a szülőknek akkor is következetesen be kell tartatniuk, ha az esetleg nehezükre esik, mert szinte biztos, hogy a gyermek keresni fogja a lehetőséget, hogy kibújjon alóluk, vagy olyan rést találjon, amely ehhez hozzásegíti.

Véleménye szerint az iskolákban teljes egészében be kellene tiltani a telefonokat. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek egyáltalán ne hozzanak magukkal telefont otthonról, de ha valamilyen oknál fogva mégis náluk marad, akkor az iskolába érkezéskor azonnal adják le, és csak tanítás után, hazamenet vehessék magukhoz.

A telefonok helyett érdekes és kézenfekvő megoldást kínál a gyermekeknek az oly fontos boldogságimpulzusok folyamatos „adagolására”, amelyeket most a virtuális világból érkező különféle visszajelzések, elsősorban a tetszésnyilvánítások nyújtanak.

Szerinte a hagyományos gyermekjátékok (üveggolyók, sántaiskola, gumiszalag stb.) kiválóan alkalmasak lennének erre, mint ahogy alkalmasak voltak a szüleik, nagyszüleik hagyományos közösségi vagy akár egyéni játékai is.

Az unalom, amely a mai fiatalok túlnyomó többségét terheli, komoly stressz forrása, és valamit tenni kell ellene. Viszonylag egyszerű, ráadásul globális szinten agyontámogatott módja jelenleg ennek a virtuális világ nyújtotta impulzusdömping. De hogy legalább csillapítani lehessen romboló és függőséget okozó hatását, komolyan változtatni kellene mind a szülők, mind az iskola hozzáállásán.

Ez korántsem egyszerű kérdés. A nehézségeiről, sőt akár a képtelenségéről már többször írtunk. Ráadásul a digitalizáció és a távoktatás igényei homlokegyenest szembemennek a fentebbi, bizonyítottan értelmes felvetésekkel. Ezen ellentmondás feloldása az elkövetkező időszak komoly kihívása marad.

BERETKA Ferenc