Jó” tanuló, „rossz” tanuló

„A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. […] Steinmann felel. A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletnek éteri légkörében.”

***

„– Készült? – mondja a tanár.

– Készültem.

Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját. […]

A rossz tanuló a tábla felé fordul, […] és egy pillanatra világosan látja a végtelent, ahol a párhuzamos vonalak találkoznak. A párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog… ama »felsőbb osztály«, melybe »elégtelen eredmény miatt fel nem léphet« soha.”

(Kiragadott részletek Karinthy Frigyes Tanár úr kérem c. művéből)

 

Ki ne emlékezne a fenti mondatokra, és vajon kinek az emlékeiből törlődött volna ki egy-egy jól sikerült vagy inkább csúfos véget ért iskolai számonkérés története. A maga módján mindegyik életre szóló élmény, a rokon lelkek egyesülése a differenciálegyenlet éteri terében éppúgy, mint a megértés, a jóság és emberszeretet osztályába való belépés örök reménytelensége, amelyekről végül beigazolódott, hogy mindkettő irracionális.

„Betiltani örökre!”

A feleltetés és a felelés, mint a tanulói előmenetel megítélésének megbízható módja a mindenkori iskolarendszerek egyik legnagyobb próbatétele volt és maradt. Bizonyos jelek szerint már nem sokáig.

Egyelőre még csak egyéni felvetések szintjén, de külföldi példákkal jócskán aládúcolva arról olvashatni a hazai szaksajtóban, hogy a szóbeli számonkérés végórái hamarosan ránk csöröghetnek.

Lidija Smirnov Újvidéken élő, de világot járt, és az Oktatási Minisztérium munkatársaként Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, az USA és Kanada oktatási rendszerét megismerő, eredeti végzettségét tekintve pedagógus és angolnyelv-tanár, immár másodjára tett közzé szerzői írást a témával kapcsolatban. Az érzékeny téma lényegére tapintó és hozzászólások tömkelegét kiváltó írásában egyenesen azt indítványozta, hogy „a szóbeli osztályzást be kell tiltani, méghozzá örökre”. Az ötlet alapjául az a tavaly téli fölvetés szolgált, hogy feltétlenül szükség van-e a félévi osztályzatok lezárására, különösen a középiskolákban. Ez ugyanis pótlólagos stresszel jár minden érintett számára, és voltaképpen csak arra jó, hogy elrontsa a karácsonyi-újévi ünnepeket.

Tapasztalatai szerint ugyanis a világ „jobbik” felében a feleltetés, mint az „előmenetel megítélése” teljesen ismeretlen eljárás, hovatovább, a megismert országok közül egyedül Olaszországban engedélyezik, de ott is komoly korlátozások mellett. Másutt is van beszélgetés, vita és eszmecsere a tanár és a diákok között, de ennek alapján nem lehet osztályozni a tanuló teljesítményét. A feleltetés értékelése ugyanis a tanár szubjektív megítélésén alapul, a diáknak adott osztályzatnak viszont objektívnek kell(ene) lennie.

A hazai oktatásirányítás minden jel szerint már a közeljövőben kötelezővé teszi, hogy szülői kérésre a tanár írásbeli indoklást adjon egy-egy osztályzathoz. Ebben annyi újdonság van, hogy az indoklás ezáltal kézzelfoghatóvá és számonkérhetővé válik. A korábbi és jelenlegi jogszabályok szintén előírják, hogy az osztályzatot meg kell indokolni, de ennek semmilyen visszakereshető nyoma nem marad, így a nem ritkán előforduló „rapszodikus” osztályzási szokások ma is zavartalanul működhetnek.

Az „objektivitás” is visszaüthet

A szóbeli számonkérés, azaz feleltetés mindenkor a hazai iskolai gyakorlat fontos elemének számított. Meg kell ugyanakkor hagyni, hogy ma már végtelenül hatékonytalan, időigényes és unalmas folyamat. Ráadásul nem is igazán tudja elérni a célját, hogy a tanár és a diák tananyaggal összefüggő interakciója során segítsen felismerni a tanuló kognitív, személyiségi, tanulási vagy egyéb tulajdonságait, amelyek az „objektívnak” vélt írásbeli számonkéréseknél rejtve maradnak.

A szerző a szóbeli osztályzás „szubjektív” voltával szemben az írásbeli számonkérés „objektivitását” hozta fel fő érvként, amelynek során legalább hét követelménynek teljesülnie kell: hogy mindenki tudja, hány pontot ér összesen a teszt és mindegyik kérdés külön-külön, hány pontot lehet szerezni vagy veszíteni egy-egy feladattal, és hány pontot sikerült szerezni a felmérésen, hogy mindenki számára azonos értékelési skálát és azonos feladatokat alkalmazzanak, továbbá hogy az írásbeli teszt „megfelelő módon” dolgozza fel az adott témakört.

Egy ilyen értékelés statisztikailag és számszakilag minden bizonnyal védhetőbb, ellenben figyelmen kívül hagyja a jelenlegi (és mindenkori) oktatási és nevelési koncepció lényegi elemét, azt, hogy a tanulók mindegyike egyedi és különleges személyiség, egyéni adottságokkal, igényekkel és attitűdökkel, amelyekkel a matematikai és statisztikai módszerek zord számsorai nem tudnak mit kezdeni.

Amennyire „félelmetesnek” tűnik is sokak számára a szóbeli értékelés szubjektivitása, legalább annyira „félelmetes” a statisztikai módszerek személytelensége.

És bár antagonizmusnak tűnhet a fenti két szempont, igazából a tanár megfelelő felkészültségén és szakmai kvalitásain múlik mindkettő. Az igazi probléma ez utóbbiban rejlik, a jelenlegi képzési és foglalkoztatási körülmények között ugyanis még a legmagasabb igényeket ellátni hivatott intézmények sem tudnak erre minden egyes tanár esetében feltétlen garanciát vállalni.

BERETKA Ferenc