Nem tudunk fellélegezni
Az átlagember még most is nehezen tud felocsúdni az elmúlt hetek apokaliptikus eseményeinek hatásából. Nem sokkal korábban még abban reménykedtünk, hogy végre talán enged a járvány fojtogató szorongatása, és visszatérhetünk a normálisnak hitt életünkhöz. És bár a különféle összeesküvés-elméletek hívei fennen hirdették, hogy a világjárvány voltaképpen a harmadik világháború, amit biológiai fegyverekkel vívnak, csak nagyon kevesen gondoltak arra, hogy csupán bevezető lesz egy kíméletlen rombolással járó kiterjedt katonai akcióhoz, amely folyamatosan ébren tartja annak kockázatát, hogy más országokra is kiterjed.
Normális mércékkel mérve nem lehet olyan katonai cél, amely jogossá tenné a civil lakosság elleni támadásokat, lakóépületek, kórházak, szülészetek lerombolását, emberek százezreinek elüldözését, városok kiéheztetését. Elgondolni is borzalmas, hogy egy-egy milliós nagyváros hogyan tud heteken, ne adja ég, hónapokon át víz, áram, fűtés nélkül, üres boltok mellett, folyamatos tüzérségi és rakétatámadások árnyékában élni. Ám a háború urai ilyen apróságokkal nem törődnek, sőt, rendre megszegik a tűzszünetet a saját maguk által kijelölt menekülési útvonalakon is. A humanitárius katasztrófa egyre jobban kiterjed, növekszik a civil áldozatok száma, és menekülők százezrei érkeznek a környező országokba.
Valamikor azt tanították nekünk, hogy létezik háborús jog, ami határozottan tiltja a polgári lakosság elleni atrocitásokat, de erre mintha ügyet sem vetne senki. Majd valamikor utólag egy tiszi-toszi nemzetközi bíróság esetleg elkezdi felgöngyölgetni, hogy követett-e el valaki háborús bűnöket. Ilyenre emlékszünk a magunk történelméből, és arra is, milyen bizarr megoldások születtek: jogerősen elítélt háborús bűnös napjainkban is zavartalanul lát el közfeladatot, és csupán a „nemes szándék” vezérelte, hogy ne induljon az államfői választáson.
Ki kit támogat?
A szerbiai közvélemény jelentős része sajátos módon értékeli a fegyveres konfliktusokat. Ezen nem is lehet nagyon csodálkozni, hiszen a 90-es évek háborús eseményei a mai napig az uralkodó eszmei áramlatok szerves részét képezik. A hatalom gyakorlói – rövidke átmenetektől eltekintve – ugyanazok maradtak. Némileg talán változott a retorika, de a bőréből a politika sem tud kibújni.
A nemzetközi közösség soha nem látott szankciókkal sújtotta az agresszort, Szerbiában viszont komoly pártfogói vannak az orosz akcióknak. A támogatók utcai felvonulásokon is hangot adtak a nézeteiknek. A hivatalos álláspont ugyan árnyalódik, ám az országra nehezedő nyomás mellett az államfő a szerb pátriárka „tanácsát és áldását kérte” a döntéseihez.
A háború kitörését követően számos hazai középiskolában vezető téma lett az ukrajnai helyzet. Sok diáknak kialakult álláspontja van a kérdésben, és többnyire Oroszország oldalán állnak – mondták a Danas napilap által megkérdezett történelemtanárok. Természetesen nem maradt el sehol sem a kérdés, hogy a tanár melyik oldalon áll.
– Azt próbálom elmagyarázni a diákoknak, hogy ez nem mérkőzés, hogy valamelyik félnek szurkoljunk. Itt emberek szenvednek, és ebből a szemszögből kell nézni a dolgokat. Egy másik ország elleni támadás agresszió, és nem indokolható bizonyos okokkal, amelyek Oroszország lépését igazolni próbálják.
A fiatalok álláspontjára nincs megalapozott magyarázat, ez többé-kevésbé érzelmi megközelítés.
– Az oroszok a testvéreink, emiatt Oroszország oldalán állunk – mondják a diákok.
– Nagyon csalódottak, amikor az agresszió egy formájaként értékelem Oroszország támadását, majd arra próbálok hivatkozni, hogy azonos mércével kell rendelkeznünk. Nem tekinthetjük agressziónak azt, ami velünk történt, ha ezt most másként értékeljük. A lényeg az, hogy elmagyarázzuk a gyerekeknek: a háború nem a problémák megoldásának eszköze, ehelyett az értelemnek kell győzedelmeskednie. A történelemtanárok helyzete különösen kényes, mert ez a tantárgy a legfogékonyabb a különféle manipulációkra, így a fiatalok indoktrinációjára is – mondta a belgrádi nyolcadik gimnázium történelemtanára.
A történelem felelőssége
Ezen a ponton el is jutottunk a történelemtanítás óriási felelősségéhez, és nagyjából magyarázatot kaphatunk ezekre a meglepő nézetekre. Hazánkban sajátos megközelítése van a közelmúlt vagy akár a nyolcvan évvel ezelőtti események értelmezésének. Nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy legalább a tényszerűség szintjén tájékozódhattak volna az események eltérő aspektusairól. Az idősebben emlékezetében elevenen él Vukovár, Szarajevó ostroma, a srebrenicai vérengzés, a baranyai (köztük történelmi magyar) falvak lerombolásának emléke. A történelemkönyvek igencsak szőrmentén bánnak a kérdésekkel, sőt számos helyen kifejezetten hősként ünneplik a kíméletlen ostrom parancsnokait. Srebrenica és Potočari nemigen kapott helyet a könyvekben, sőt a környező államoktól eltérően Szerbia nem támogatja a srebrenicai népirtás tagadását tiltó törvénymódosítást.
A történelem rossz tanítómester, mert mindenki azt próbálja „megtanulni” (és megtanítani) belőle, ami neki tetszik. Az élet számos alkalommal bizonyította ezt. A március 15-ei ünnepségek és a választási kampány eufóriájában a vajdmagyar politikum főguruja maga is a történelembe próbált kapaszkodni: „Április 3-án eldől, megtanultuk-e a történelmet, és megtanítottuk-e a történelmet az utánunk jövőknek.” De vajon melyik leckét? – kérdezhetnénk itthon és az anyaországban egyaránt.
BERETKA Ferenc
