Sztrájkolnak vagy sztrájkra készülnek a pedagógusok – a hír végére tetszés szerint oda lehet biggyeszteni azt az országot, amelyre az adott pillanatban érvényes a kijelentés. Lehet ez Szerbia, Magyarország, és most bizonyára sokan meglepődnek, de akár Finnország is. Bizony, bizony, a finn pedagógusok is béremelést követelnek, mert a fizetéseik nem érik el a 3000 eurót. Még mielőtt elkezdődne a szörnyülködés, tegyük gyorsan hozzá, hogy Finnországban sokkal drágább az élet, mint Szerbiában: az átlagfizetés 2500 euró körül alakul, és a tanárok ennél legalább 500 euróval többet szeretnének keresni.

A finneknél az általános iskolás tanítókat kifejezetten becsülik, hiszen fontosnak tartják, hogy az akkor még formálható, nevelhető gyerekekkel a legjobbak foglalkozzanak. A finn tanítók sztrájkja olyan, amilyennek egy rendes munkabeszüntetésnek lennie kell: egységes, határozott követelésekkel. A társadalom tudja, hogy milyen fontos pillérei a jövőnek, támogatják is őket a követeléseikben.

Kétezer kilométerre délre a finn fővárostól egészen más a helyzet. Ha szóba kerül, hogy a tanárok elégedetlenek, hogy újabb adminisztrációs feladatokat pakoltak a hátukra, hogy a béremelkedésük nem követi az inflációt, akkor az történik, hogy a többség lehurrogja, és nem biztosítja őket a támogatásáról, sőt, mivel legjobb védekezés a támadás, ilyenkor előjönnek a „mit akartok, három hónap nyári, egy hónap téli szünetetek van; az én bérem sem nőtt az elmúlt egy évben” és ehhez hasonló kijelentések. Mivel nincs összefogás, a tanárok egy része pedig nem mer kiállni nyilvánosan az igazáért, inkább meghunyászkodik, és elfogadja azt az érvelést, hogy másnak még az övénél is kisebb a fizetése.

Míg a finn tanárok érvényt szereznek a követeléseiknek, addig a szerbiai oktatók, mivel érzik, hogy a többség nem áll mögéjük, csendben visszavonulót fújnak, és megelégednek azzal, amit kapnak, miközben azoknak, akik tisztességesen és lelkiismeretesen végzik a munkájukat, sokkal magasabb bér járna, hiszen nap mint nap azon dolgoznak, hogy kihozzák a legjobbat az emberpalántákból, akik később az életben megállják majd a helyüket a megszerzett tudásnak köszönhetően.

Úgy tűnik, a szerbiai társadalom többsége még mindig nem érti, mennyire fontos a jó tanító, a jó tanár. És amíg a helyi pártvezetők döntik el, hogy kinek van megfelelő pártkönyve, ami alapján megkaphatja a tanítói állást, addig jelentős változásra nem is kell számítani.

A finnek a szakmaiságot, a szerbiaiak a pártkönyvet teszik az első helyre. A nemzetközi felmérések eredményei egyértelművé teszik, hogy ki jár jó úton.

@sz = TŐKE János