A körülmények vagy valami más  

Nem újdonság, mindenki tapasztalhatta már életében, hogy a sajátos körülmények sajátos viselkedést generálnak az egyes embernél és a különféle formális vagy nem formális közösségeknél egyaránt, a nagyobb társadalmi struktúrákban még inkább.

Amióta háborúba fordult a már jó ideje tartó orosz–ukrán válság, és akár a harmadik világháború előjeleit is hordozhatja (ha már eddig nem vált azzá), azóta gyarapodnak a vele összefüggő sajátos körülmények (fokozódó infláció, áruhiány, energiaválság jelei, bizonytalanság, veszélyeztetettség, és még hosszan sorolhatnánk).

Az emberek sajátos módon reagálnak a megváltozott körülményekre. Van, aki tartalékokat halmoz fel a „túléléshez”, mások igyekeznek menteni a menthetőt, és ha a lakosság túlnyomó többségével ellentétben van némi megtakarításuk, megpróbálják azt „minél jobban” befektetni, ha erre a problémára van „jó” vagy „jobb” megoldás.

Az állam pedig erőn felül fegyverkezik, és immár konkrét formát öltött a hadkötelezettség visszaállításának kérdése. „Minden dolgok legfőbb tudója” maga indítványozza a 90 napos kötelező szolgálat bevezetését. Azt, hogy mire készül ez az ország, jobb nem is találgatni.

És vannak olyan „magasabb szintre sorolt” viselkedésformák, amelyek egy-egy célcsoportot, de akár egy város, országrész vagy egész ország közösségét célozzák meg, és zavart, kellemetlenségek egész sorát, kisebb nagyobb erkölcsi és/vagy anyagi kárt mindenképp okoznak.

Emlékszünk még jól, hogy a konfliktus kezdetén a Belgrád–Moszkva közötti (a tilalom és a korlátozások ellenére, jókora kerülővel, mégis közlekedő repülőjáratokon), valamint több szerbiai bevásárlóközpontban tucatnyi alkalommal volt bombariadó, ami nemcsak a gépek visszairányításával és a belgrádi reptér munkájának súlyos megnehezítésével járt, de komoly gazdasági terhet is jelentett, és nyugtalanságot keltett a lakosság körében. (Lásd a Szabad Európa Rádió szerbiai honlapján megjelent összefoglaló listát: https://www.slobodnaevropa.org/a/srbija-bombe-dojave/31814578.html.)

Legfelsőbb hazai források szerint a bombariadók jelentős része „az ország elleni politikai nyomás eszközeként” érkezett egy Svájcban működő szerverről, és valamelyik EU-tagországban és Ukrajnában adták fel ezeket.

Kéttucatnyi iskolában, sőt az állatkertben is

A kérdéses időszak jelentős részében a szerbiai iskolákban a (katolikus és pravoszláv) húsvéti ünnepek és a tavaszi szünidő miatt nem volt tanítás, ellenben a május elsejei hosszú hétvégét megelőző napon – stílusszerűen szólva – bombaként robbant a hír, hogy a kora reggeli órákban egyidejűleg 22 (vagy 23) belgrádi középiskolába érkezett fenyegető tartalmú e-mail arról, hogy bombát helyeztek el az épületben. A bombariadó jókora felfordulást keltett, de az illetékesek szerint rendben és fegyelmezetten sikerült evakuálni az érintetteket. Miután a rendőrség elvégezte a szükséges vizsgálatokat, egy-két óra elteltével folytatni lehetett a tanítást. Több érintett iskola igazgatója nyilatkozott a Danas napilapnak, akik elmondták, hogy a fenyegetés kora reggel egy közös címlistára szétküldött orosz nyelvű körlevélben érkezett, és több iskolának külön kellett szólni a veszélyhelyzetről, mert nem nyitották ki időben az aznapi postát. A hírt főképp a dolgozók fogadták aggodalommal, a tanulókon nemigen látszott a nyugtalanság jele, mondták többen is.

És bár adja magát a feltételezés, hogy egy ilyen különleges helyzetben, időben és körültekintően, több intézményre kiadott bombariadó az aznapi tanítás halasztását és az eredetileg négynapos május elsejei ünnepek meghosszabbítását eredményezheti, továbbá, hogy a diákokon „nemigen látszott a nyugtalanság”, a fenyegetőket minden bizonnyal szűkebb körben kellene keresni. A megszólaltatott intézményvezetők többsége azonban abban az elvárt (ne adja ég, saját!) meggyőződésben nyilatkozott, hogy bár tizenöt évvel ezelőtt szinte naponta volt bombariadó az iskolákban, dolgozatíráskor meg különösen, a mostani eset „egészen más szinten történt, ugyanis egyszerre több iskolába érkezett fenyegetés”.

Két nappal a belgrádi eset előtt két montenegrói iskolában volt hasonló bombariadó. Az ottani rendőrség igen gyorsan elfogta a fiatalkorú fenyegetőzőt.

Branko Ružić szerb tanügyminiszter még aznap délután közölte:

„A belügyminisztérium munkatársai átvizsgálták mind a 23 belgrádi középiskolát, ahol bombariadót jelentettek, s megállapították, hogy mindegyik bejelentés hamisnak bizonyult.”

Miloš Blagojević, az oktatási miniszter középiskolai oktatással megbízott helyettese pedig kijelentette, hogy az e-mailekben csupán annyit írt: „az iskolák területén számos bombát és aknát helyeztek el”.

Paintball- és bozótharcosok, sorakozó!

Azóta két hét telt el, de még semmi érdemit nem tudni a korántsem ártatlan „közveszélyes fenyegetés” kapcsán, ami – az eddigi jelekből ítélve – inkább lehet diákcsíny, mint „rejtélyes külföldi szolgálatok aknamunkája” az országra és vezetőjére gyakorolt „nyomás eszközeként”. Bár lehet, hogy valakinek valamiért az utóbbi jobban megfelel.

Múlt csütörtökön, az egyik legnagyobb szerb családi ünnep (Đurđevdan) előestéjén a belgrádi állatkertben volt bombariadó. Szerencsére ez is vakriasztásnak bizonyult.

Itt már a folyton gyanakvó jegyzetíró is végképp tanácstalan. De a hadkötelezettség visszaállításáról közzétett elnöki szózat némiképp árnyal a kételyein. Egy dolog szinte biztosnak tűnik. A múlt héten egymásnak adták nálunk a kilincset az európai vezetők, viszont a nyomásgyakorlásként kommunikált tárgyalásokon szinte biztos, hogy egyikőjük sem a hadkötelezettség újbóli bevezetését szorgalmazta.

De ha már így van, és a társadalom nem elhanyagolható része helyesnek tartja (!), adnék egy tippet: mivel ez alól a vajdmagyar közösség sem lehet kivétel, elsőként azokat a harcias ifjú állampolgárokat kéne besorozni, akik lelkiismereti okokból ugyan nem voltak hajlandók fegyveres szolgálatot vállalni, ma viszont előszeretettel játsszák a hős (bozót)harcost a paintballpályákon, internetes játékokban és a nagybetűs Életben is.

Ők legalább kedvelik a lövöldözést.

BERETKA Ferenc