A Nemzetközi Valutaalap legújabb értékelése szerint az idén Szerbiában 3,5 százalékkal fog növekedni a nemzeti össztermék értéke. Ez az előrejelzés – elvileg – derűlátásra adhat okot, de nem ez volna az első eset, hogy a külföldi közgazdászok alaposan melléfognak. A jól ismert nemzetközi helyzet, amely szinte megfékezhetetlenül „fokozódik”, azonban ennek az ellenkezőjére enged következtetni.

Ismeretes ugyanis, hogy Szerbia döntő módon függ az orosz gáz- és nyersolaj-behozataltól. Még két hónapig ugyan élvezhetjük a szerb–orosz barátság előnyeit, vagyis az ezer köbméterenkénti 270 dolláros árat, de óriási kérdés, hogy mi vár ránk a jelzett időpont után.

Az oroszok már szinte burkolatlanul fenyegetik Belgrádot, hogy amennyiben Vučićék is gazdasági zárlatot vezetnek be Moszkvával szemben, akkor annak mélyreható következményei lesznek. Más szóval ez azt jelenti, hogy törölhetjük szemünket-szánkat az olcsó gázt illetően, s a jelenleginek a többszörösét leszünk kénytelenek mi is fizetni érte. Márpedig az Európai Unió vezetése egyértelművé tette, hogy ha a szerb vezetés a büntetőintézkedéseket illetően „nem áll be a sorba”, számolnia kell a csatlakozási tárgyalások időtlen időkre való halasztására, ami akár azt is jelentheti, hogy az ország lakosságának derékhada, vagyis az úgynevezett középkorosztály sem éri meg a csatlakozást. S ez a harapófogó egyre jobban összezár. Tehát Szerbiának döntenie kell, hogy ki mögött sorakozik fel.

Bizonyos tehát, hogy a belgrádi vezetés kénytelen lesz beleharapni az egyik újába. Mindegy, hogy melyikbe, egyformán fog fájni. És ez a fájdalom aligha marad a hatalmi nómenklatúra szintjén, hanem igen gyorsan begyűrűzik az egész országra.

Nem kellene tehát azzal áltatni magunkat, hogy az utóbbi időben történt pénzosztogatás tovább fog tartani, legalábbis erre lehet következtetni néhány neves honi közgazdász szavaiból.

Igaz, a napokban a kormány bejelentette, hogy hamarosan tízezer dinárt kapnak a tanügyben dolgozók (a múlt hétvégéig meg is kapták) és az iskoláskor előtti intézmények munkatársai is. Június első napjaiban ismét a 16–30 éves fiatalok költhetik a meg nem keresett száz eurójukat.

Ezekre az „ajándékozásokra” – talán – még van keret, de mi lesz az orosz gázszállításra vonatkozó szerződés lejárta után, ha a Nagy Testvér olyannyira megorrol Szerbiára, hogy világpiaci árat kér az energiahordozókért? Nem kell tapasztalt közgazdásznak lenni ahhoz, hogy felfogjuk: az energia árának nagyfokú növekedése magával rántja szinte minden termék és termény árát, ennélfogva a boltokban is érezhetően emelkedni fog az élelmiszerek és minden egyéb ára. Alapjában véve ez meghatározhatja az infláció mértékét, ugyanakkor érezhetően fékezni fogja a fogyasztást, hiszen az embereknek egyre ritkábban lesz anyagi lehetőségük boltba, piacra járni.

Az egyre borúsabb jövőt vetíti előre az a tény is, hogy az év első két hónapjában Szerbia csaknem kétmilliárd euró külkereskedelmi hiányt jegyzett, az ország devizatartalékai is csökkenő irányt mutatnak.

Persze akadnak derűlátó előrejelzések is. Mint fentebb említettük, a Nemzetközi Valutaalap szerint az idén a szerb gazdaság 3,5 százalékkal fog bővülni, ami mindenképpen biztató, különösen, ha szem előtt tartjuk az alaposan félresikerült putyini „blitz krieg” (villámháború) egyre kifejezettebb gazdasági következményeit. Amennyiben (és – sajnos – ez a valószínűbb) nemzetközi szinten bekövetkezik a gazdasági hanyatlás, annak Szerbia is megérzi a következményeit, a belgrádi kormány minden bizonnyal kénytelen lesz népszerűtlen megoldásokhoz folyamodni. Ez alatt elsősorban azt kell érteni, hogy csökkentenie kell a közfogyasztást, vagy/és adókat lesz kénytelen emelni, ugyanakkor adminisztratív úton korlátozhatja egyes termékek kiskereskedelmi árát. Ezt már sok országban és gyakran kipróbálták, de egyetlen esetben sem járt hosszú távú és megnyugtató eredménnyel. Bizonyos ideig úgy tűnhet, hogy az említett megoldások sikeresek, de a jelen körülmények között már nem lehet az árakat évekig állami felügyelet és korlátozás alatt tartani. Márpedig ezek megszűnése valóságos drágulási árhullámot idéz(het) elő, ami sokkal rosszabb, mint a folyamatos drágulás. Az ebből eredő inflációról pedig szinte kár szót ejteni, hiszen a jelenlegi középkorosztály harminc évvel ezelőtt megtapasztalhatta.

Minden bizonnyal sokan felteszik maguknak a kérdést, hogy miképpen lehetne, legalább részben, gátat vetni ennek a folyamatnak. Ljubomir Madžar neves közgazdászunk ugyan nem kínált receptet, de sokéves tapasztalatából eredően már most előre jelezte, hogy a kormány kénytelen lesz elodázni a költségvetésből élők (oktatásügy, egészségügy, államigazgatás…) fizetésének emelését, valamint a nyugdíjak összehangolását is. Csaknem kétmillió fogyasztóról van szó, akik kénytelen lesznek visszafogni a költekezésüket, s ezzel lényegében, de nem túl nagy mértékben hozzájárulhatnak a pénzromlás mérséklődéséhez.

Nos, ezt a megoldást már nem egyszer tapasztaltuk, tehát sem a közgazdászok, sem pedig a politikai vezetők semmi újat nem mondanak, csak fújják a régi nótát.

BOTH Mihály