Újra meg újra fellángoló szégyenérzet tölt el sok-sok jóérzésű embert ilyenkor, július derekán, amikor a hírekben, Facebook-hírfolyamokban fel-feltünedeznek azok a képek, amelyeknek tulajdonképpen soha nem lett volna szabad létrejönniük. Azok a felvételek, amelyek azt a 8372 sírkövet ábrázolják. A nagy látószögből készült képek a végeláthatatlanságukkal dermesztenek, a közeliek, amelyeken egy-egy idős asszony ül a sírkő tövében, átölelve azt, a személyességükkel markolnak szíven. Vagy azok, ahol középkorú férfiak ácsorognak félszegen, kissé zavarodottan a fehér kőrengetegben…

Persze, vannak szép számmal olyanok is, sőt, talán ők vannak többen, akik rezzenéstelen arccal görgetnek tovább, ha meglátják ezeket a felvételeket. Sokan közülük bizonyára nem akarnak emlékezni, elvégre nem tudják (vagy éppen nagyon is jól tudják…), hol is voltak huszonhét évvel ezelőtt, azokon a forró júliusi napokon. Vagy nem tudják (vagy éppen nem akarják tudni…), hogy férjük, fiuk merre is járt akkoriban, hogy vajon a munkagép vagy autóbusz, amelyet általában vezetett, mitől volt vérfoltos…

És persze vannak olyanok is, akik nem értik, miért lenne közük bármihez is, ami huszonhét évvel ezelőtt történt, amikor ők még csak pajkos ábrándként léteztek majdani szüleik legtitkosabb gondolataiban.

Meg vannak, akik szerint túl kellene már lépni mindezen, hogy nem csak az a 8372 sírkő jelzi a borzalmat, hogy az emlékezés akadályozza a közeledést meg a tényleges megbékélést.

A srebrenicai népirtás huszonhét éve történt. És máig feldolgozatlan. És feldolgozhatatlan. 1995. július 11-e volt az a nap, amikor a boszniai Szerb Köztársaság katonái félkatonai alakulatokkal kiegészítve elfoglalták a kisvárost, ahová addigra a környék bosnyák lakossága menekült megsokszorozva a létszámot. Ott gyűltek össze, mert azt hitték, hogy az ENSZ békefenntartóinak védelme alatt nem eshet bántódásuk. Tévedtek. És ez a tévedés egyelőre 8372 nevesített életbe került. Az áldozatok száma magasabb, még mindig sok az eltűnt, minden évben újabb sírköveket emelnek a végeláthatatlan fehér mezőben azoknak a nevével, akiket ennyi idő után sikerült végre azonosítani. Most hétfőn ötven újabb sírkő került oda. Ma már nem tetemeket temetnek. Csak néhány csontot. Amennyit sikerült megtalálni és azonosítani. A még élő családtagoknak ennyi maradt a néhai apából, fivérből, férjből, szeretett fiúból: egy-két csont. És más semmi.

Azon a huszonhét évvel ezelőtti rettenetes napon a szerb erők különválasztották a nőket és gyerekeket a férfiaktól. A nőket és gyerekeket buszokba terelték, a férfiakat (akik között magatehetetlen, fegyverfogásra már képtelen öregemberek és még nem is nagykorú tizenévesek is voltak) a kivégzőhelyekre. A buszok Tuzlába mentek. A férfiakat kiásott gödrökbe lőtték, vagy kívülről bezárt nagy termekben ölték őket halomra. A lényeg az volt, hogy módszeresen kiirtsák őket. Hogy nyoma ne maradjon a létezésüknek.

Forró volt az a nyár, a sekély sírok nem fedtek rendesen. Egy-egy ritka szerencsés ennek köszönhette, hogy sikerült életben maradnia, apja, testvérei, nagybátyjai tetemét félrekotorva kimásznia, megszöknie. A tettesek pedig emiatt igyekeztek eltüntetni később a nyomokat. A sekély tömegsírokat munkagépekkel kiásva szállították más, mélyebb gödrökbe a halottakat, így eshetett meg, hogy egy-egy ember maradványai több, egymástól akár több tíz kilométerre lévő tömegsírból kerültek elő azok feltárásakor.

Borzalmas?

Igen.

Kell erről beszélni?

Kell.

És nem csak azért, mert Srebrenicától nem is fényévnyi távolságban ma is tömegsírokat tárnak fel.

Meg nem is azért, mert a tettesek ma is köztünk járnak. Mert ne legyen kétségünk, köztünk járnak.

A srebrenicai bosnyákok módszeres lemészárlásában, a tetemek eltüntetésében mintegy húszezer ember vett részt. Parancsra vagy önként, muszájból vagy hitből, ma már mindegy. Köztünk vannak, és ha örülnek is, hogy megúszták a felelősségrevonást, az az elviselhetetlen szag, ami a huszonhét évvel ezelőtti júliusi napokban a bőrükbe ivódott, biztosan nem felejthető el. Ahogyan bizonyára nem lehet elfelejteni a halálsikolyokat sem…

Beszélni kell ezekről a borzalmakról, mert többek között éppen a több évtizednyi korábbi elhallgatások, elfojtások miatt volt olyan rettenetes, embertelen a boszniai háború, amilyet fel sem mert tételezni senki.

Hogy feldolgozatlan fájdalomról van szó, bizonyítja az is, hogy a boszniai szerb lakosság saját halott szeretteinek képeit helyezte ki azon az útvonalon vasárnap, amerre a srebrenicai emlékmenet elvonult. Igen. Azok a rémtettek is megtörténtek. És azokról is beszélni kell. Csak nem biztos, hogy a forró júliusi napok idején…

Az idén több nem kormányzati szervezet vetette fel, hogy július 11-e Szerbiában is legyen a srebrenicai népirtás áldozatainak emléknapja. Válaszra az állami szervek nem méltatták őket.

S nem lesz ez emléknap mindaddig, amíg az ország egy jelentős része meggyőződéssel állítja, hogy Srebrenica nem is történt meg. Vagy ha mégis, akkor nem annyi az áldozat, és nem úgy haltak meg. De ha mégis, akkor „annak oka volt”.

Volt. Az esztelenség, a vérszomj és bosszúvágy iszonytató keveréke, az emberi mivoltból való teljes kivetkőzés, a parancsmegtagadáshoz szükséges bátorság hiánya, a megalkuvás.

Mi ma már csak annyit tehetünk, hogy fejet hajtunk, emlékezünk és tiszteljük azt a 8372 családot, akik képesek voltak túlélni. Nem a szó fizikai, hanem közösségi értelmében.

Ezért kellene mindenkinek megnézni Jasmila Žbanić filmjét, amelynek címe Quo Vadis, Aida?, annak ellenére is, hogy a szerbiai köztévé igyekszik elkerülni annak bemutatását.

Mert számtalan a kérdés. De Aida adja meg a választ.

 

KOCSÁNYOS Pálma