Mára bőven nagykorúvá vált Szerbiában az iskolai hitoktatás, ugyanis még valamikor 2001 nyarán született meg a döntés, majd röviddel később a kormányrendelet is, amelynek alapján még azon az őszön tanrendbe iktatták. Még mindig sűrű homály fedi, hogy a néhai Zoran Đinđić miniszterelnök és a szerb pravoszláv egyház Szent Szinódusa között folyt megbeszélésén milyen körülmények és feltételek mellett került erre sor.

Ennek ellenére időről időre felvetődik a kérdés, vajon egy alkotmány rögzítette szekuláris állam közoktatási rendszerében van-e helye a vallásoktatásnak. Még akkor is, ha alternatívaként polgári értékrendet képviselő tárgyat kínálnak fel.

Konzervatív, vagy liberális? 

A Danas napilap a közösségi oldalán nemrég közvélemény-kutatást végzett, amelyen mintegy 3000 olvasó vett részt. A kérdés úgy hangzott: „Az Ön véleménye szerint meg kellene-e szüntetni a hitoktatást az állami iskolákban?”

A felmérés apropóját közéleti személyiségek egy csoportjának felhívása adta (https://www.danas.rs/vesti/politika/brojne-javne-licnosti-potpisale-apel-za-sekularnu-drzavu-spc-je-izvor-najkonzervativnijeg-mracnjastva/), amelyben élesen bírálják a szerb pravoszláv egyházat, és kiállnak a szekuláris állam mellett.

A kérdésre adott válaszok a szerbiai lakosság mély megosztottságát tükrözik. Bár az enyhe többség (52,1 százalék) igennel válaszolt, a megkérdezettek 47,9 százaléka kiállt az iskolai hitoktatás fenntartása mellett.

A megosztottság mögött elsősorban ideológiai okok bújnak meg, ugyanis a hitoktáspártiak a „nemzeti-konzervatív”, míg az ellenzők a ma errefelé „szitokszónak” számító „liberális” szemlélet mellett sorakoznak fel.

Nyertünk, vagy veszítettünk?

Đinđić egykori miniszterelnök Pál pátriárkával folytatott ominózus megbeszélése után azt mondta: „Rövidesen a gyakorlatban is látni fogjuk, hogy társadalomként nyertünk-e, vagy veszítettünk azzal, hogy a hitoktatás visszakerült az iskolákba.”

Mérvadó értékelésen alapuló válasz azonban a mai napig nem született. Srđan Verbić, az egyik legkompetensebb, de rövid idő után leváltott szerb tanügyminiszter 2016-ban kezdeményezte, hogy készüljön felmérés a kötelezően választandó tárgyak (hittan vagy polgári nevelés) eddigi eredményességéről, sőt felvetette az ötletet, hogy ki kellene vonni ezeket a tanrendből.

A kezdeményezés – a mostanihoz hasonlóan – jókora vihart kavart, és az SZPE közvetve választási kampánykérdéssé emelte. Irinej pátriárka akkor körlevélben hívta fel az ortodox hitoktatók figyelmét, hogy „nem maradhatnak némák a hitoktatás fölött tornyosuló sötét viharfelhők láttán”, és a gyermekek „tiszta szívből fakadó szavát is hallhatóvá kell tenni” a kérdés kapcsán, annak ellenére, hogy korántsem a diákok és a szülők álltak ki mellette.

A mostani felmérés kapcsán is megfogalmazódott, hogy a vallási hagyományok ápolása az ember intim szférájának része, így elsősorban a család feladata. A „másik oldal” szerint viszont a hitoktatást megemelt óraszámmal kötelezővé kellene tenni az óvodától az egyetemekig.

Megosztó helyzet

Anélkül, hogy elvitatnánk a vallási nevel(tet)és jogát, lehetőségét, szerepét stb., ezeken a hasábokon többször is leírtuk már, hogy az iskolai hitoktatás megannyi ponton komoly aggályokat vet fel. Ezeknek csak egyike, hogy a világi állam (és iskolarendszer) és a vallási nevelés nehezen hozható közös nevezőre. Az iskolai hittan az ideológiai mellett komoly szakmai, jogi, szervezési és egyéb, olykor nehezen áthidalható problémákat okoz.

Az egyik legsúlyosabb, hogy nemzeti(ségi) és felekezeti szempontból megosztja az érintetteket. Szerbiában az eltérő vallású és tanítás nyelven tanuló diákok általában közös intézménybe járnak. A vonatkozó jogszabály az ún. történelmi egyházaknak jogot ad iskolai hittanórák tartására, így elvileg lehetővé kell tenni pl. a muzulmán, az evangélikus vagy más, esetleg kisebbségben lévő felekezetek tagjai számára is, hogy iskolai hittanórát hallgassanak, ami sok szempontból is nehezen megoldható feladat. Nem beszélve arról, hogy két (vagy több) vallás hagyományainak iskolai ápolása között hogyan lehet mindenki számára elfogadható egyensúlyt találni, különösen úgy, hogy a pravoszláv ünnepek jelentős része (karácsonyi, húsvéti ünnepkör, Szent Száva napja) állami vagy kötelező iskolai ünnep, míg a többieké ugyan munkaszünet, ám az iskolán belüli ünneplés nem mindig és mindenütt zökkenőmentes.

Munkajogi dilemmák

Másik súlyos gond, hogy a hittantanárok munkajogi szempontból „kilógnak” az oktatásban dolgozók sorából. Őket az adott felekezet megbízott testülete vagy vezetője nevezi ki, és – legalábbis saját értelmezésük szerint – mind munkájuk tartalmi, módszertani, mind pedig nevelési vonatkozásaiért az egyházi hatóságoknak tartoznak felelősséggel. Ez olykor nehézségeket okoz az iskolai nevelési elvek egységes alkalmazásában.

További kérdéseket vet fel a hitoktatók szakmai kompetenciája. Egy korábbi felmérés szerint a pravoszláv hitoktatók túlnyomó többségének, közel 80%-ának nem volt megfelelő tanári képesítése (tanárként csak mesterfokozattal rendelkezők dolgozhatnak). Ráadásul ezen a téren is vannak fura kivételek, ami lehetőséget nyit arra, hogy elvárható képzettség híján is lehessen hittant tanítani.

A magyar anyanyelvű hitoktatók túlnyomó többsége gyorstalpaló tanfolyamon szerzett képesítést. Dr. Gábrity Molnár Irén 2014-es kutatásai szerint a római katolikusoknál szintén nagy számban tanítják a tantárgyat felkészületlen vagy nem kompetens hitoktatók. (A hitoktatói kar összetétele lényegében véve azóta sem változott, bizonyos hányaduk időközben esetleg megszerezte valamelyik magyarországi hittudományi kar oklevelét, amelynek honosítása szintén nem zökkenőmentes). Egyelőre tisztázatlan a tanári szakvizsgájuk és a szakmai felügyelet kérdése is.

A felsoroltaktól függetlenül jelenleg nem valószínű, hogy a tantárgy státusa megváltozzon.

BERETKA Ferenc