Ezen a felületen már sok bíráló mondat megfogalmazódott az oktatási rendszer jelenkori állapotáról és működéséről. Olykor magam is elgondolkodom rajta, nem túl szigorú vagy egyoldalú-e ez a megközelítés.

A jobbára pedagógiai tartalmakat közlő vagy megosztó lapokban, portálokon szintén túltengnek a hasonló vélemények, és csak néhány túlbuzgó intézmény bejegyzéseiben olvashatunk jórészt túlzónak tűnő önreklámozást.

Érdekes módon a hazai és az anyaországi sajtóban is szinte egyidejűleg jelentek meg aggasztó hírek a gyermekek és az oktatás mai állapotáról.

Magyarországon mintegy 300 iskola- és óvodapszichológus közös állásfoglalásban hívta fel a minap a figyelmet a közoktatás problémáira és a gyermekek romló mentális egészségi állapotára: „Intézményi munkánk során azt tapasztaljuk, hogy a köznevelési rendszerben lévő gyermekek pszichés állapota aggasztóan romlik. Az óvodákban a szorongás, a viselkedés- és figyelemzavar, az iskolákban ezek mellett a depresszió, pánik, önsértés vagy akár a súlyosabb mentális zavarok megjelenése rendszeresen előforduló jelenség lett.”

Ennek egyik fő kiváltó okát a tananyag túlméretezettségében, a diákokra nehezedő iskolai terhekben és a magasabb osztályzatokért folytatott küzdelemben látják.

„Az általános iskolás alsó tagozatos gyerekek átlagosan heti 40–42 órát töltenek tanulással. A tanárok heti munkaideje is túllépi a megszokott 40 órát, hiszen átlagosan 50 óránál is többet dolgoznak hetente” – áll a magyarországi iskolapszichológusok anyagában.

Kétségtelen azonban, hogy a társadalomban eluralkodott feszültség, a felfokozott élettempó, a folytonos „hajtás” nemcsak beszüremkedett az otthonokba, de egyre nagyobb hatással van a családok hangulatára, így a gyermekekre is.

@kc = Az ismeret ballaszttá válhat

A szerbiai iskolások a hazai abszurd oktatási rendszerből meglehetősen megviselten, gyakran kimerülten kerülnek ki anélkül, hogy a legfontosabb leckéket megtanulhatták volna – írja cikkében Jovana Kešanski szakújságíró.

Sok tekintetben vitára ösztönző jegyzetében leírja, hogy szerinte a tananyag legalább fele hiábavaló, és sokkal jobb lenne, ha a gyerekeket az életben szükséges hasznos ismeretekre, gyakorlati készségekre és mindenekelőtt egészséges értékrendre tanítanák az iskolában.

A túlméretezett és rengeteg felesleges, de megtanulandó adatot tartalmazó tananyagban elveszik vagy elfogy a funkcionalitás, és egyszerűen nem jut idő az egyes ismeretek alkalmazására. Így idővel maga az ismeret válik ballaszttá.

Az iskolai munka legfőbb, sok esetben egyetlen célja, legalábbis nálunk, a minél magasabb, lehetőleg kitűnő osztályzat megszerzése. Ennek viszonylag egyszerű módja az átmeneti eredménnyel járó biflázás és a minél gyorsabb reprodukálás, majd jöhet a „memória törlése”.  Így részben az is érthető, hogy egy-egy kompetenciaalapú felmérésen miért születik alacsony teljesítmény.

A hasznos ismeretekre, gyakorlati készségekre tanítás és az egészséges értékrendre nevelés helyett mi leginkább a reméltnél rosszabb jegyeken vagy viselkedési problémákon töprengünk, sőt próbálunk rájuk megoldást találni, lehetőleg olyant, amellyel nem sértjük meg a túlérzékeny tinédzser gyengéd érzelmeit, a magánélethez való jogát, a szülők elvárásait, az intézmény tekintélyét stb.

@kc = Kinek a dolga?

Jókora vitát kavart egy tanítónő hozzászólása az oktatás és/vagy nevelés kérdését feszegető egyik bejegyzéshez. melyben azt állítja: „Nem ismerek olyan tanárt, akinek a munkaszerződésében írná, hogy neki kell nevelnie a gyerekeket. Ez a szülők kötelessége.”

Azon túl, hogy a tanár munkája alapvetően oktató-nevelő munka, és minden irányadó jogszabályban így, együtt szerepel a két fogalom, a „feladatok” ilyen egyoldalú „leosztásával” sikerült jócskán maga ellen fordítania az intézményi és családi, sőt a szélesebb közvéleményt is.

Az iskolai munka célja nem az, hogy a diák bebiflázza a leckét, amit feleltetéskor szó szerint felmond azért, hogy dicséretet és ötöst kapjon a teljesítményére. Mert ha netán nem ötöst kap, összedől a világ. Ha a tanárt nem érdekli, hogy a tanulói tudásvágyó, szorgalmas, fantáziadús, nyíltszívű és szabadgondolkodású emberekké váljanak, mert „a munkaszerződésben nem kötelezik” erre, akkor megfélemlített, frusztrált és ideges gyerekek kerülnek ki a rendszerből.

Erre figyelmeztet az anyaországi pszichológusok felhívása is.

Természetesen a családi nevelés szerepét ezzel nem lehet minimalizálni. Alapvető viselkedési szabályokat, pozitív egyéni és közösségi attitűdöket, meghatározó etikai normákat és elvárásokat a családban kell elsajátítani, és a szülők felelősségteljes nevelőmunkája nem válik eredményessé akkor, ha szembefordul vagy már eleve más irányba halad, mint amit az intézményi nevelés elvei preferálnak.

Ehhez természetesen kölcsönös bizalomra, partneri kapcsolatra és egymás megbecsülésére van szükség, anélkül, hogy erre „szerződéssel” vagy más hasonlóval kellene kötelezni bárkit is. Ugyanakkor mindenkinek arra kellene törekednie, hogy a gyermekekben kialakuljon a kellő felelősségtudat az önmagukért, cselekedeteikért és a vállalt vagy rájuk háruló feladatok teljesítéséért. Ennek leghatékonyabb eszköze a személyes példamutatás.

Az viszont nem okvetlenül jelenti a gyermekek szabadságának vagy jogainak korlátozását, ha odahaza is az életkorához és képességeihez mérten rendszeres és teljesíthető (nem kizárólag tanulással, iskolával összefüggő) feladatokat kell ellátnia, felelősséget vállalni ezekért, és számot adnia ezekről.

BERETKA Ferenc