Őszintén mondom, egyetlenegy embert sem irigylek, aki most újságírással kénytelen vagy akar foglalkozni – mondta a 2010-es évek közepén az a Kubát János, akinek a halála harmadik évfordulójáról a múlt heti vezércikkünkben ugyanezen a helyen emlékeztünk meg.
Pedig Kubát újságot írt és szerkesztett a kommunizmusban, a joghurtforradalom idején, a délszláv háború alatt, valamint Milošević bukása után sem szakadt el a média világától. Amikor a fent idézett mondatot közölte velem, kicsit mosolyogtam, és azt válaszoltam, hogy ez egy ilyen világ.
Azóta a világ még ilyenebb lett, és ez most nem azt jelenti, hogy a pozitív felé mozdult el, az újságírók élete pedig még nehezebb lett, ugyanis eljutottunk odáig, hogy bármilyen közérdekű kérdésben bárkit szeretnénk megszólaltatni, a nem nyilatkozom helyett egy sokkal kifinomultabb formában érkezik a válasz, ez pedig az, hogy: nem vagyok illetékes.
Egyik kollégám hónapokon keresztül igyekezett kideríteni, hogy Zentán egy időben miért nem volt egyetlenegy fogorvos sem, akihez a felnőttek fordulhattak volna, de mikor valakinek említette a problémáját, mindig egy másik személyhez küldték azzal a szöveggel, hogy nem én vagyok az illetékes. Nagyon sok ilyen esettel találkozunk, a legutóbbi épp a múlt héten volt, amikor a vajdasági magyar gyerekek oktatásával kapcsolatos kérdéseket tettünk fel a Magyar Nemzeti Tanácsnak, amely annyit válaszolt, hogy nem ők az illetékesek.
Amíg a válaszok elmaradásának nincsenek következményei, addig felelősök sem lesznek, és folyamatosan növekszik a nem illetékesek száma. Amikor viszont a közpénzen működtetett intézményekben fizetés van, hirtelen mindenki „illetékes lesz”, és lesi, hogy megérkezett-e a számlájára a jól elvégzett munkáért a fizetés. Az újságíró viszont információ nélkül marad, ahogy emiatt a polgárok is, az illetékes elvtársak és elvtársnők pedig jót mosolyognak, hogy megint megúsztak egy válaszadást, és reménykednek, hogy ennek a hozzáállásnak a nép a következő választásokon újabb négy évre bizalmat szavaz. A nép pedig voksokkal támogatja ezt a válaszmegkerülési viselkedést, és aztán csodálkozik, hogy semmi nem változik.
TŐKE János
