Éppen kezdett jó alaposan lehűlni az idő, a november a legelszántabbakat is megtörte, az is begyújtott, aki addig spórolni akart a tüzelővel/gázzal/árammal. A távfűtéses lakások tulajdonosai is kezdhettek kiolvadni, megkönyörült rajtuk az állam, legalábbis ideiglenesen, amíg meg nem érkeznek az újabb, emelt összegű számlák.

De nem igazán adott időt államunk elnöke arra, hogy mélázgassunk a fűtésszámlán: az emberek zöme szinte még haza sem ért a halottak napi temetőjárásból, amikor máris egy sokkoló hírrel kellett szembesülni: Aleksandar Vučić utasítására készültségbe helyezték Szerbia Katonaságát „a koszovói történések miatt”, és a harckészültség szintjét is megemelték – közölte kedden délelőtt Miloš Vučević. Szerbia honvédelmi minisztere a Happy Televízió (!!!) vendégeként arról is beszélt, hogy Szerbia egy komoly ország (!!!), ezért sem kellene senkinek harci játékokkal szórakoznia.

És hogy ezúttal éppen mik azok a „koszovói történések”, amik miatt azonnal a katonaságot kellett előrántani?

Az új véderőminiszter szerint ez azért történt, mert Koszovó területéről drónok érkeztek Szerbiába, hogy felderítsék a szerb hadsereg állásait és létesítményeit.

És akkor jött az államfő, és megfejelte mindezt azzal, hogy utasítást adott a szerb hadsereg harci repülőinek azonnali bevetésére a drónok ellen.

A véderőminisztérium közölte, hogy a katonaság november 2-án „Kopaonik térségében lelőtt” egy minidrónt, úgynevezett quadrocoptert. Azt a fajtát, amivel koncerteken, lakodalmakban csinálnak felvételeket. Azóta meg sehogy sem találják…

A témához kicsit is értők a hasukat fogták a röhögéstől. A MIG-ek (persze, fajtája válogatja) hangsebességgel (vagy annak többszörösével) repülnek, ezek a drónok meg olyan tíz-húsz kilométeres óránkénti sebességgel. A pilóta nagyjából nem is látja, mit kellene leszednie, de máris az ország túlfelén van…

Miután kiröhögték magukat a kicsit is hozzáértők, emlékeztettek, hogy hát izé, a katonai kémkedés csúnya dolog, nem is illik ilyesmibe bonyolódni, de ha már észleltük, hogy valaki ki akarja kémlelni a titkainkat (a műholdak korában, édes Istenem…), akkor rendszerint néhány elektronikai kütyü megpiszkálásával el lehet érni, hogy a drón szépen oda szálljon le, ahová akarjuk, hogy meg is nézhessük, milyen gépről van szó, milyen felvételeket csinált és egyebek. Nem így, hűbelebalázs módjára, hogy lelőjük (valamivel), aztán pedig meg még nem is találjuk…

Már ha egyáltalán létezett.

Mert a koszovói katonaság ugyan minek vizslatná a szerb kollégák helyzetét, amikor ott van a nyakában egy tekintélyes méretű NATO-kontingens, KFOR-nak hívják, és gondosan igyekszik ügyelni arra, hogy a koszovóiak ne nagyon ugráljanak katonailag. Mondjuk, nincs is nekik mivel, hiszen koszovói hadsereg, mint olyan, egyszerűen nem létezik.

A másik ok, ami minimum kétséget ébreszt a drón létezését illetően, az, hogy november első napja volt a nap, amikor színre lépett A Rendszámtáblák Ügye.

A rendszámtábláké.

A Belgrád és Pristina közti mindenféle tárgyalások egyik pontja, amelyről korábban már megállapodás született, kimondja, hogy előbb-utóbb le kell majd cserélni azokat a rendszámtáblákat, amelyeket a szerb hatóságok adtak ki, olyanokra, amelyeket a koszovói hatóságok állítanak ki. Szerbia szerette volna, ha ez a pillanat majd tíz hónap múlva jön el, Koszovó viszont november első napjától már alkalmazni kezdte a rendeletet, figyelmeztetéseket adott át azoknak, akik szerbiai rendszámtáblákkal szerelt autókban ültek koszovói lakcímmel.

A rendszámtáblák voltak nagyjából az utolsó eszközök, amelyek Szerbia államiságát képviselték Koszovóban. Minden másról, ami azt bizonyította volna, hogy Koszovó Szerbia része (ahogyan azt Belgrád szereti hinni), már korábban lemondott: a szerb hadsereg és rendőrség 1999 nyara óta a lábát sem teheti be oda (ha megtenné, az közvetlen konfliktust jelentene a NATO-val), a dinár nem hivatalos fizetőeszköz, az ország hívószáma is változott, a személyi igazolványokat is Priština állítja ki… A rendszám maradt még amolyan szerbféle, és most erről kellene lemondani.

Miután ez a drónmizéria közröhejbe fulladt, Vučićnak újabb ötlete támadt, hogyan kellene folytatni a hisztit. Miközben Ana Brnabić kormányfő éppen mindenféle megállapodásokat irkált alá Albin Kurti koszovói kormányfővel, ő a szokásos gondterheltségével közölte, hogy „pénteken, szombaton vagy hétfőn” majd beszédet intéz a nemzethez, meg „lemondja külföldi útjait” (na, ide küldte el a kormányfőt…), meg tárgyalt az orosz és az amerikai nagykövettel, uniós képviselővel, az ortodox egyház (!!!) képviselőivel meg a portással és a kertésszel is a „koszovói helyzetről”, aztán rábírta szegény koszovói szerbeket, hogy vonuljanak ki az ottani intézményekből, a koszovói rendőrség szerb tagjainak látványos „egyenruhátlanítását” is szépen megnézhettük (van videó!), aztán vasárnap este pedig tényleg beült a Pink stúdiójába, hogy elmondja: a koszovói szerbek szeretik őt.

És akkor most itt állunk, ahol a part szakad: nincsenek hivatalban szerb polgármesterek, bírók, ügyészek, rendőrök meg képviselők Koszovóban, a rendszámtáblacsere vagy most, vagy tíz hónap múlva így is, úgy is kötelező lesz, a koszovói szerbeket sikerült felpaprikázni és megrémíteni, most majd lehet kérni a KFOR-t, hogy vigyázzon már a közbiztonságra, miközben a magyar sajtó jó része azt hiszi, hogy kezdődik egy újabb háború.

Nem kezdődik.

Szerbia egyszer már háborúzott a NATO-val, elég rosszul jött ki belőle. Nem kezdi újra.

A koszovói kormányfő rövidre akarja zárni ezt az államiságdolgot, de abból még Pristina nem jön ki jól, ha nem fogad szót Washingtonnak – márpedig az Egyesült Államok belgrádi nagykövete szépen megmondta: el kell halasztani ezt a rendszámtáblaügyet, és egyébként is, tessék szépen megalakítani a koszovói szerb községek közösségét, bármennyire is ódzkodnak tőle az albánok.

Vučić folytatja a habverést, tekintettel arra, hogy éppen el kellene fogadnia azt a megállapodástervezetet, amit Párizs és Berlin állított össze. Ezt teljes egészében még senki sem látta, a szerbek (Ivica Dačić külügyminiszter állítása szerint) már el is utasították, mert Koszovó tényszerű függetlenségéből indul ki (amit Szerbiának nem kellene hivatalosan elismerni, csak hagyni, hogy működjön).

De ne legyenek kétségeink, végül valamit mégis elfogadnak majd, legfeljebb másként nevezik. (Nem mellesleg: minél később fogadnak el egy végleges megállapodást, annál rosszabb lesz az a koszovói szerbeknek.) Az Európai Uniónak, Amerikának, az ENSZ-nek jelenleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy milyen rendszámtáblával furikáznak a Kosovska Mitrovica-i szerbek, ők azt akarják, hogy a Balkán végre maradjon csendben, az erőket Moszkvára kell koncentrálni, ebbe nem fér bele a Belgrád–Pristina csörte.

Még akkor sem, ha Vučić netán Moszkvából kapta az ukázt a nemzetközi helyzet fokozására.

A koszovói szerbek meg egy napon majd arra ébrednek, hogy Vučić ugyanúgy magukra hagyta őket, mint annak idején Slobodan Milošević

KOCSÁNYOS Pálma