Igazat kell adnom Öreg Annának, a Szabad Polgárok Mozgalma parlamenti képviselőjének, aki gratulált a VMSZ-nek és a Magyar Összefogás listájának, amiért „történelmi győzelmet arattak a demokrácia felett”. Valóban – a nyilvánvaló irónián túl – ennél találóbban nehezen lehetne megfogalmazni azt, ami történt.
Mi történt?
Az, hogy november 13-án nemzeti tanácsi választásokat tartottak Szerbiában, így a magyar nemzeti közösség (külön választói névjegyzékre feliratkozott) tagjai is szavazhattak. A „választáson” csak egy lista indult, a legerősebb magyar párt által indított Magyar Összefogás, és mit ad isten, be is jutottak a tanácsba. Dióhéjban ennyi a történet. Dióhéjban ennyi a vajdasági magyar demokrácia története.
A Szerbiában élő magyaroknak 2010 óta van meg az a lehetőségük, hogy közvetlen választások útján dönthetnek a nemzeti tanácsok összetételéről. Abban az évben (2010-ben) még öt lista (ha úgy tetszik: öt párt) közül lehetett választani. 2014-ben már csak négy, 2018-ban kettő, majd idén mindössze egy lista indult.
Azon persze nem kell meglepődni, hogy a VMSZ elnöke és vezetői szerint minden rendben, nincs itt semmi látnivaló, nem az ő szégyenük, hogy csak egy lista indult, végre teljes az egység és történelmi a győzelem. (Egyébként valóban az, hisz, mint az a fentiekből látható, ilyen még soha nem fordult elő a mi kis vajdmagy történelmünkben). Az ő helyükben nyilván bárki más is ilyeneket vagy hasonlókat mondana. Nem is érdemes az ő szempontjukból vizsgálni a történteket, mert az világos és kötött.
A kérdés sokkal inkább az, vajon jó-e az az egész közösség szempontjából, hogy így alakultak a dolgok? Ha ugyanis hajlamosak vagyunk – márpedig hajlamosak vagyunk – a Magyar Nemzeti Tanácsra úgy tekinteni, mint a vajdasági magyarság egyfajta parlamentjére, akkor azt is kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy közösségünkön belül kialakult az egypártrendszer. Márpedig, történelmi ismereteink szerint abból nem sok jó dolog szokott kisülni. Mert nincs társadalmi kontroll (gyakorlatilag nincs semmilyen kontroll, a sajtónak például, mint egyfajta „közéleti ellenőrnek” a szerepét a mi jelenlegi valóságunkban inkább hagyjuk is). Nincsenek fékek és ellensúlyok. Eddig sem nagyon voltak, de legalább látszatra, legalább névlegesen, legalább szimbolikusan igen.
Ezért nagyon nehezen tudnám ezt a fejleményt úgy értékelni, mint a vajdasági magyarság életképességének a bizonyítékát. Inkább ennek az ellenkezője mutatkozott meg.
KÓKAI Péter
