Lehet, hogy maradi és primitív felfogás és tulajdonság, de én először mindig az árat veszem szemügyre, és csak utána a felkínált árut. Ezért amikor a feleségem felhívja a figyelmemet, hogy nézzem már meg azt a szép nyári ruhácskát a kirakatban, akkor én azonnal visszakérdezek, hogy mennyi az ára. Mert én csak ennek alapján állapíthatom meg, hogy szép-e. Különben ez nálam már annyira begyakorolt szokás és természetes jelenség, hogy ha az ára nem tetszik – tehát drága –, akkor a felkínált árut meg sem tekintem. Persze tudom, hogy a minőségnek ára van, amelyet meg kell fizetni, de amikor az új tavaszi kabátban sétálunk az utcán, senki sem tudja, mennyibe került.

Az viszont igaz, hogy a minőségi áru bizony drága. Példaként mesélem el, hogy harmincvalahány évvel ezelőtt egy görögországi társasutazáson voltunk, és a tiltakozásom ellenére a feleségem egy előkelő szalonban megvett nekem egy akkor 100 márkás divatos nyári jaknit. Abban az időben itthon alig kerestünk havi 400-500 márkát. Amikor ugyanazt vagy kinézésre ugyanolyan nyári kabátot a theszaloníki piacon 20 márkáért láttam, úgy megharagudtam, hogy aznap még görög bort sem ittam. És nem akarok túlozni, de ez a 100 márkás nyári jakni még ma is olyan kiváló állapotban van, hogy a városban feszítek benne, sőt külföldre is ebben utazok.

Azt tehát nem lehet és nem is akarom tagadni, hogy a minőséget valóban meg kell és érdemes is megfizetni. De végül rájöttem arra is, hogy ilyen a természetem. A pénzt szeretem megkeresni, és szeretek megdolgozni érte – de nem szeretem költeni. Ráadásul az árak mind pimaszabbul viselkednek a türelmes vevőkkel: váratlan, de állandó úgynevezett akciókkal ijesztgetik őket. Egy ilyen akció késztetett írásra ebben az esetben. A közeli nagyáruházban hónapok óta, sőt több mint fél éve vásárolom az igen finom banáncsokoládét, általában 10-15-öt egyszerre. Az ára általában 20 és 35 dinár között mozog, de – higgyék el – én találtam a polc másik oldalán, legalul 17 dináros banáncsokoládét. Ugyanaz, csak más csomagolásban. Természetesen ezt vettem meg rendszeresen hosszú hónapokon át. Igaz, nem lettem gazdagabb, de elégedett voltam.

És ekkor jött a váratlan csapás. Egy reggel azt látom, hogy a 17 dináros banáncsokoládé árát 20 dinárra emelték. Ezt meg is értettem volna, de az bosszantott fel, hogy az új, megemelt ár mellé odaírták nagy betűkkel, hogy: Akció! – arra számítva, hogy ha a vevő akciót lát, azonnal elveszi az árut, meg sem nézve az árát. Szóval nem könnyű a vevő helyzete a mai árakkal.

Még az a szerencse, hogy nem lehet alkudni, mert az bizony még veszélyesebb. Az egyik barátommal történt a következő eset: évekkel ezelőtt az egyik törökországi piacon megtetszett nekik egy alig egyméteres igazi perzsaszőnyeg, amely a tévé elé illett volna. Amikor a tulajdonos 400 márkára taksálta, ők továbbmentek, de visszafelé jövet újból megnézték, és az eladó ekkor akcióba lépett. Teával kínálta őket, leengedett 100 márkát, azt állítva, hogy ő tisztán ráfizet. Amikor még így sem kellett, leengedett még 100 márkát, majd a földhöz csapta a perzsaszőnyeget, belerúgott, és azt mondta, vigyék ingyen. Végül is a 400 márkás perzsaszőnyeget megkapták 50 márkáért. Jó vásárlás valóban, de azóta is boldogtalanok. Azon töprengenek, hogy mi lehet az igazi értéke ennek a kis szőnyegnek, ha 400 helyett 50-ért is megkapták. Azt nem tudják eldönteni, hogy ebben az esetben ki járt jól, és ki fizetett rá. Még belegondolni is rossz, hogy megvehették volna azonnal 400 márkáért azt a szőnyeget, melyet végül 50-ért is megkaptak.

NAGY Nándor