Idén tavasszal jártam életemben először a Vaskapunál. Mondanom sem kell, hogy teljesen más fényképen, filmen látni egy tájat, és más jelen lenni, elidőzni azon a helyen, minden érzékünkkel letapogatni, benne érezni és tűnődni. A Duna hatalmasságáról rengeteg közvetlen élményem van, hiszen gyerekkorom java részét Bezdánban, felnőttkoromat pedig Budapesten töltöttem, azonban a Vaskapu-szoros látványa (és a szelek illata, a sziklák tapintása, az együtt lélegzés a növényekkel) minden képzeletet felülmúlt – Jókai Mór tolla kell hozzá, hogy a szurdokvölgy „érzelmi fényképét” megidézzem: „Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené!”

Tagadhatatlanul Szerbiában jártunk, mégis Luxemburgi Zsigmond, Jókai Mór, Széchenyi István és Baross Gábor járt a fejemben; ezen a földrajzi ponton népek és nemzetek történelme ütközik és találkozik, a tüneményes természeti szépség telis-tele van durva történelemmel. A históriáról még a sziklaalakzatok és a folyó sodrai is tudnak, hiszen nemcsak a szelek, a viharok meg a nap, hanem jó szándékú, nagyratörő és gonosz emberi kezek alakították ki a hágó mai arculatát: robbantottak és építettek, háborúztak, és békét kötöttek, erőműveket emeltek és településeket romboltak szét, szigetet süllyesztettek el ezen a nevezetes helyen.

A történet az őskorig követhető vissza, hiszen a Đerdap Nemzeti Park területén található a Lepenski Vir nevű régészeti lelőhely, melynek kincseit ma egy építészeti remekműnek tekinthető, modern múzeum őrzi. A Đerdap I. vízerőmű építése közben, 1965-től 1970-ig intenzív archeológiai kutatások folytak a Duna-parton, melyek során felfedeztek több ősi, nyolc-kilencezer évvel ezelőtt létrejött emberi települést. A Lepensi Vir-i kultúra i. e. 9500-tól 5500-ig fejlődött ki a mezolitikumban és neolitikumban. Az itt élő, faluközösségeket alkotó nagycsaládok halászó-vadászó, gyűjtögető életmódot folytattak – nem voltak nomádok, tartósan megtelepedtek a Duna-parton, 5300 körül pedig gazdálkodni is kezdtek, állatokat tartottak. Hogy 4500 körül mi történt, és hogyan tűnt el ez az egyedülálló, békeszerető kultúra, nem tudni. Több ezer évről van szó, az ásatások során mindössze 136 kunyhó maradványai bukkantak felszínre a földrétegekből, vagyis ennyit sikerült az erőmű építése során megmenteni a vasbetontól és a víztől. Valamennyi házacska a folyó túlpartján látható, trapéz alakú hegyorom alakját képezi le. A kunyhók közepén tűzhely állt, valamint házi oltár, amelyen homokkő szobrokat és áldozóedényeket helyeztek el. Valami miatt a padlat alá temették el az elhalálozott újszülötteket meg a véneket, a többi halottat temetőben hantolták el.

A fennmaradt rejtélyes szobrocskák egy része hal formájú embereket, ember formájú halakat ábrázol, vagy talán halisteneket? Megfejthetetlen szakrális és művészeti alkotások ezek, melyek ma is erőteljesen hatnak. Annyit biztosan tudni, hogy az itt élő emberek magasak, jól megtermettek, egészségesek, hosszú életűek voltak. Főleg hallal, ikrával táplálkoztak. Békességben, a tájjal és a kozmosszal összhangban éltek, és nem ismerték a háborúságot – a 180 kiásott csontváz egyikén sincs nyoma erőszak okozta sérülésnek. A képzelet nyilván idillikussá színezi a képet, no de mit sem tudhatunk őseink valódi életéről az érintetlen természetben, meg a spirituális világképükről. „Milyen nyelven beszélhettek ezek az emberek?” – kérdezte a lányom, miközben a vitrinben kiállított leleteket szemléltük. Erre a kérdésre sincs válasz. Talán a szeretet nyelvén?

Annál több háborúságról tanúskodik a közvetlen közelben Galambóc (Golubac) vára, melyet a kora középkorban építettek rá ismeretlen népek egy római kori erődítmény maradványaira a Vaskapu bejáratánál, ott, ahol a legszélesebb a Duna, stratégiai szempontból rendkívül fontos ponton. A szerbek, magyarok és törökök állandóan ütötték-vágták egymást a végvárért, mely követhetetlenül sok hozzáépítésen, romboláson és toldozáson-foldozáson esett át. A romos várat 2016 és 2019 között EU-s forrásoknak (6,5 millió eurónak) köszönhetően rekonstruálták, mondhatni, az egész komplexumot teljesen újjáépítették. Mai állapotában a felújított vár igazán impozáns látvány, és egyúttal rengeteg információval szolgáló történeti múzeum, látogatóközponttal bővítve. Immár a turisták hódítják meg, az ágyúk meg az ágyúgolyók pedig olyanok, mint a játékszerek.

A természetnek is vannak múzeumai. „Természeti műemléknek/emlékműnek” (spomenik prirode) nevezik azokat a Donji Milanovachoz közel eső kőkapukat, kőhidakat, különleges geomorfológiai alakzatokat, amelyeket nem emberi kéz alkotott, hanem évezredek során a Valja Prerast és a Vratna folyók vájtak. Ezek a természeti formációk gigantikus műalkotásoknak tűnnek, és szakrális erejűek, számos legenda és hiedelem fűződik hozzájuk, amelyben a tündérek, a démonok és a keresztény szentek, a termékenység- és a Szűz Mária-kultusz békésen megférnek egymással. Ebben a szinkretizmusban megszűnik a különbség hiedelem és hit, ráolvasás és imádság között.

A Vratna folyó kanyonjának és a titokzatos kőkapuknak a közelében egy kis pravoszláv kolostor található, melyben ma szerzetesnők élnek. A templomocska már a XIV. században megvolt ezen a helyen, hosszú történelme során többször felgyújtották, kifosztották és újjáépítették – mai formájában ugyanúgy rekonstrukció, mint Galambóc vára, s a múltja ködbe vész.

Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy mi jelentette háromnapos utunk során a legnagyobb élményt, megannyi emlékkép felviláglik. Összefoglalva azonban mégiscsak az volt a legszebb, hogy együtt lehettem a lányommal, együtt gyönyörködtünk a tájban, együtt bámészkodtunk, tanultunk. Felkaptattunk a Beli Izvorac nevű lépcsőzetes vízesés forrásáig, csodáltuk a tavaszi virágokat, a vízesés alkotta kristályvizű tavacskákat… A patakzás volt a legszebb, az, amelyik a lélekben zajlott; enélkül a tengernyi Duna látványát meg a sziklaóriások fenségességét sem tudtam volna élvezni.

RADICS Viktória