Mintha világraszóló esemény lenne, a fővárosi (természetesen a rezsimhez közel álló és azáltal anyagilag is bőségesen támogatott) sajtó úgy harangozta be, hogy ekkor és ekkor az orosz házban (?) bemutatják Milorad Dodiknak, a boszniai szerbek már legalább huszonöt éve uralkodó vezetőjének „összegyűjtött műveit”.

Az interneten való türelmes kutatásra van szükség ahhoz, hogy valaki legalább hozzávetőleges képet kapjon a „remekművek” tartalmáról. Eddig annyit sikerült kihámozni elsősorban a Politika és a Danas napilapokban megjelent tudósításokból, hogy tulajdonképpen az illető beszédeit, választási programjait és egyéb, napi politikai megnyilvánulásait gyűjtötték össze teljes öt kötetben. Ezek címe a következő: Napred Srpska, Slobodna Srpska, Pobeda Srpske, Borba za Republiku és Pobeda naroda. Már ezek a felkiáltójeles tőmondatok is sokat elárulnak a „szerző” képzettségi és értelmi szintjéről, ha pedig azt is tudjuk, hogy a kötetek tartalmának létrehozásához Dodiknak az égvilágon semmi köze sincsen, akkor a legjobb esetben is csak legyinteni lehet a „nagy műre”, ahogyan az ki is derült, ugyanis a sem irodalmi, sem újságírói körökben nem ismert, bizonyos Milan Ljepojević úgyszólván az első politikai lépése óta hűen kíséri Dodikot, s most elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kitörjön az ismeretlenség homályából. Ezért, nyílván nem olcsón, vállalta a bértollnoki szerepet, és papírra vetette a főnökének az utóbbi húsz évben kinyilatkoztatott „magvas” gondolatait.

Egyébként talán nem felesleges kissé elidőzni Milorad Dodik anyagi „pályafutásán” sem. Az első nagyobb feltűnés 2007 májusában történt, amikor nem kevesebb mint 750 000 euróért megvásárolt a Dedinjen egy villát. A kevésbé tájékozott olvasó számára elmondjuk, hogy Belgrád Dedinje nevű városnegyede régebben a magas rangú urak, újabban pedig az újgazdagok számára van fenntartva. Mellesleg ott van valahol az újsütetű nábobok „hétvégi házai” között Tito örök nyughelye, a Virágház is. Ő azonban már tartalékként sem játszik a jelenlegiek csapatában.

Nos, a szóban forgó Dodik-ház körül bizonyos bonyodalmak támadtak, mert a szarajevói ügyészség firtatni kezdte a rá áldozott pénz eredetét, amit a boszniai szerbek érinthetetlen vezére azzal magyarázott, hogy a kiadást egy magánbank által nyújtott hitelből fedezte. A bökkenő csupán abban van, hogy – az ügyészség megállapítása szerint – a hitelt a vásárlás után egy évvel kapta meg.

A rossz nyelvek szerint a fővárosban is számos, más rendeltetésű ingatlannal rendelkezik, de eleddig sem a Banja Luka-i, sem a belgrádi állami szervek nem mutattak érdeklődést eme vagyon eredete iránt. Igaz, ez nem szerbiai különlegesség, hiszen a világ csaknem mindegyik országában bőségesen lenne dolga egy, a vagyon eredetét kivizsgáló, valóban független, valóban lelkiismeretes és valóban törvénykövető bizottságnak.

Más lapra tartozik Milorad Dodik politikai tevékenysége. Az még csak hagyján, hogy pályafutása kezdetén népi hordószónokként igyekezett érvényesülni, majd a szerbiai politikai elit, pontosabban Aleksandar Vučić hathatós támogatásával kiléphetett a boszniai szerb közösség határai mögé. Ez azonban meglehetősen vitatható érdem, s csupán az a fejcsóváló kérdés, hogy konkrétan Orbán Viktor és Szíjjártó Péter egyetlen esetben sem szégyellte akár a boszniai látogatása alkalmával vagy Dodik Budapestre invitálásakor, hogy a kamerák, mikrofonok és fényképezőgépek kereszttüzében kénytelen olyan személy mellett állni, aki – Slobodan Miloševićtyel ellentétben – igenis hangoztatta, hogy Srebrenicában népirtás történt. Akkoriban azonban a feltörekvő politikus hű tekintetét inkább Brüsszelre, semmint Moszkvára vetette.

Egy ilyen kaliberű (és erkölcsű) vendég fogadása akár a Karmelita kolostor megszentségtelenítését is jelentheti. De hát lelke rajta annak, aki aláírta a meghívólevelet. A megítélést bízzuk a történelemre, mi pedig maradjunk az ötkötetes „nagy mű”-nél, illetve a boszniai szerb értelmiségiek azon csoportjánál, akik a belgrádi Danas napilap kérésére hajlandók voltak szót ejteni róla. Az ő véleményük annál is inkább jelzésértékűnek számít, hiszen a közeg lakóiként akár naponta is tapasztalhatják „vezérük” hülyeségeit. Sőt, arról is minden bizonnyal többet tud(hat)nak, hogy alig egy-két évtized alatt miből tollasodott meg s  vált a boszniai Szerb Köztársaság egyik leggazdagabb emberévé. Tette mindezt, miközben folyamatosan hangoztatja a hazafias érzelmeit, de ennek ellentmond a tény, hogy a „vagyonkáját” Szerbiába igyekszik felhalmozni.

Az értelmi képességeiről abból is könnyű következtetést levonni, hogy egy időben még a hallgatólagos gazdája (Vučić) ellen is kakaskodott, mi több, szinte számonkérte tőle, hogy nem jelent meg az ő legutóbbi beiktatásán!

Persze, mindez csak egy igen silány színházi előadás a részéről, akárcsak az önön nagyságát mindenképpen kifejezni akaró ötkötetes „összegyűjtött művei”, amelyről Dragan Bursać Banja Luka-i egyetemi tanár, filozófus igen találóan megjegyezte: „Sajnálom azt a savanyú káposztát, amelyiknek a nyomtatására kő helyett Dodik „művét” fogják használni”.

Ő is, a többi véleményt nyilvánító is csupán egy halom elherdált papírnak nevezi az „alkotást”.

BOTH Mihály