Az idősebbek minden bizonnyal emlékeznek arra az időszakra, amikor szinte megszámolni is nehéz volt, hogy az egykori Jugoszláviában hány húsipari üzem működött, és legnagyobb hányada nem kuncsorgott a kormány jászlán, mert ügyvitelük lehetővé tette az önálló gazdálkodást.

Ezek között van a ma is létező petrinjei Gavrilović, a topolyai és az újvidéki „vágóhíd” is. Nekik sikerült a rablógazdálkodással felérő privatizációt túlélniük, de időközben, főleg a kilencvenes évek háborúi után úgyszólván egyik napról a másikra megjelentek a mogulok. Első lépésként hatalmas termőterületeket vásároltak fel, majd pedig egyik-másikuk húsfeldolgozásra (is) adta a fejét. A szabadkai November 29-nek, a csókai gyárnak és – az egykori kicsik közül – a károlyfalvai (Banatski Karlovac-i) nem volt ilyen szerencsére. Mi több, erre a sorsra jutott a szávaszentdemeteri (Sremska Mitrovica-i) Mitros is. Pedig ennek a gyárnak komoly esélyei voltak nemcsak a hazai, hanem a külföldi piacon is. Csaknem ezer dolgozót foglalkoztatott, és a termékeit Európa számos országában értékesítette. Az azonban a mai napig nem derült ki, hogy az komoly távlatokkal rendelkező üzemet a magánosítás folyamán mi (vagy ki) „nyomta a víz alá”. Tény, hogy 2009-ben csődöt jelentettek, és évekig senki sem érdeklődött iránta.

2015-ben az osztrák Gerlinger Holding fantáziát látott benne, és egy ötéves bérleti szerződést kötött a kereskedelmi minisztériummal. Akkor a Mitrosnak – papíron – mindössze 89 alkalmazottja volt, de az ő feladatuk kimerült a harminchat épület karbantartásában, valamint a tizenhárom hektár termőföld művelésében.

A bérlő a szerződés értelmében kötelezettséget vállalt, a 800 000 euró bérleti díj azonnal kifizetése mellett 10 millió euró beruházását.

A kormány nem akart szűkmarkúskodni, és az első „eresztésben” 5,8 millió euró vissza nem térítendő támogatást nyújtott az osztrák cégnek. Arról azonban nincs hír, hogy a beígért beruházásból mennyi valósult meg.

Bizonyos, hivatalos helyről meg nem erősített információk szerint az öt év alatt a kormány még csaknem 15 millióval támogatta a céget, s ennek fejében több száz új munkaerő felvételére kötelezte. Ennek a kötelezettségének a cég maradéktalanul eleget is tett. Látszólag tehát az együttműködés gördülékenyen történt. Arra azonban aligha számított a gazdasági minisztérium, hogy amennyiben lejár az öt év, az osztrák leányvállalat sem nyugaton, sem keleten nem szokatlan lépésre szánja el magát. Okkal feltételezhető, hogy a fél évtized alatt a termelés és az értékesítés felpörgetésével kivette a befektetett pénzét a Mitrosból, és azt csak a vezetői tudják, hogy ilyen váratlanul (szeptemberben) miért fogta a kalapját és a kabátját, hiszen általában a fociban sem szokás a nyertes csapaton változtatni.

Annyi bizonyos, hogy a Gierlinger idejében tájékoztatta az embereket, miszerint legkésőbb újév után már nem kell megjelenniük a munkahelyükön. Időközben kifizetett minden adót és járulékot, a munkásoknak pedig felajánlotta a végkielégítést. S amit a hazai, csődbe jutott cégek egyike sem tett meg, a szerbiai törvények által előírt összeg dupláját kínálta. Nem kis összegekről van szó, de ennek ellenére a munka nélkül maradt emberek tíz százaléka megköszönte a nagylelkűséget, és inkább a hazai munkanélküli segélyt választotta.

Most pedig az a helyzet, hogy elúszott az állam húszmillió eurója, négyszáz ember az utcára került, tehát a szemmel jól látható összegű támogatás csak részben érte el a kívánt hatást.

Az igazság kedvéért azonban el kell mondani, hogy nem ez az első „zseniális” húzása a belgrádi kormánynak. Talán még valaki emlékezik a Zastava autógyár esetére, amikor nagy garral bejelentették, hogy a „világszínvonalú” Puntót a Lepenica partján fogják készíteni, s azzal meghódítanak igen jelentős piacokat. Tizennégy évvel ezelőtt azonban kiderült, hogy ez is az egykori Yugo Amerika sorsára jutott. Végül ismét belemarkolt a költségvetésbe a kormány, és felkínálta a polgároknak, hogy a már roncsderbin sem használható autókért ezer eurót fizet, amennyiben hajlandó FIAT kocsit venni. Mindezt pedig megfejelte azzal, hogy néhány bank közreműködésével 4,5 százalékos kamatra hitelt biztosított, holott akkoriban az ilyen célra felvett hitel kamatterhe 11 százalék körül mozgott.  A különbséget – természetesen – az állam fizette.

Még ezzel a manőverrel sem sikerült megmenteni a kragujevaci üzemet, amely ugyan létezik, de tevékenységét mélységes homály fedi. Időnként felröppennek különféle hírek, a realizálás azonban mindeddig elmaradt.

Az ennél is nagyobb pénzkiáramlást azonban az Air Serbia okozta. A közelmúltban ugyan az állam átvette az arab cégtől a részesedést, de mindeddig nyilvánosan nem derült ki, hogy az utóbbi évek „támogatásai” mennyibe kerültek a szerbiai adófizető polgároknak. Borítékolható, hogy soha nem is fog.

A fenti három példán túl vannak még hasonló esetek, de ezekről a drága hattyúdalokról nem fogunk értesülni.

BOTH Mihály