Amióta a nacionalista/soviniszta véres hőbörgések szétverték Jugoszláviát és ezen belül Bosznia és Hercegovinát, az egykor köztiszteletnek örvendett állam legszebb hegyi vidékein szinte egy pillanatra sem nyugszik meg a hangulat. A muzulmán vallású bosnyákok időnként igyekeznek borsot törni elsősorban a szerbek orra alá, a horvátok pedig nem győzik hangoztatni, hogy az egykori szocialista (önigazgatású!) köztársaság északi része őket illeti.

Ezek a szájkaratés csatározások azonban vajmi kevés veszélyt rejtenek magukban, hiszen „a szó elszáll”. Velük ellentétben nem is annyira a boszniai szerb államalakulat lakói, hanem annak önjelölt vezére, vagyis Milorad Dodik a nem ritka hülyeségeinek nyilvánosságra hozatalával igyekezik a figyelem közelében maradni. Esetleg, ahogyan azt a közelmúltban tette, bekönyörgi magát a Kremlbe, és gyomorforgató alázatossággal gazsulál a Nagy Testvérnek. Őt az sem érdekli, hogy a moszkvai útjával komoly politikai kárt okozott Szerbiának, hiszen a nyugati államok sorra fejezték ki aggodalmukat a látogatás miatt. Ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy behúzták a kéziféket Belgrád Európai Unió felé amúgy is egyre döcögősebben haladó kocsiján.

Az európai nagypolitika korifeusai (is) tisztában vannak azzal, hogy Dodik ilyen jellegű megnyilvánulásaira aligha kerülhetne sor a Főnök engedélye nélkül, közvetve tehát Vučićot teszik felelőssé a Banja Luka-i bohóc tetteiért, ami nem marad következmények nélkül,

akárcsak az időnkénti kirohanás, hogy „a boszniai Szerb Köztársaság készen áll az önállóság útjára lépni, s csak ez a megoldás jelenti a szerbek ottani életben maradását”.

A boszniai SZK esetleges függetlensége burkolatlanul magában hordozza a Szerbiával való egyesülést, s ezzel lényegében Belgrádnak is megvalósulna a nagy álom egy icipici része, vagyis a Nagy-Szerbia létrehozásának egy szakasza. Erről Dodik számtalanszor szót ejtett. Arról azonban mélyen hallgat, hogy kinek mit hozna az esetleges egyesülés, pontosabban Szerbia mennyit veszítene anyagilag, hiszen a boszniai szerbek államtákolmányának még saját pénze sincs, s a gazdasága sem virágzik. Az erre vonatkozó beismerés helyett különféle nacionalista kirohanásokkal igyekezik elterelni az emberek figyelmét a valós, mindennapi gondokról.

A gazdasági adatok ismertetését és összehasonlítását illetően a részrehajlás vádját elkerülendő legtisztességesebb a boszniai Szerb Köztársaságban működő Beruházási és Fejlesztési Bank adatait használni. A legutóbb nyilvánosságra hozott kimutatások ugyan 2019-ből származnak, de mindenképpen mérvadónak számítanak.

Ezek szerint három és fél évvel ezelőtt a boszniai SZK társadalmi össztermékének névleges értéke mindössze 5,75 milliárd euró volt, ami alig fele a Bosznia másik felét felölelő bosnyák–horvát szövetségben megvalósítottat. Arról nem is szólva, hogy alig valamivel több, mint egy tizede Szerbia GDP-jének. Az Európai Unió gazdasági eredményeivel pedig egyszerűen értelmetlen (és nevetséges) lenne összehasonlítani.

A társadalmi össztermék értéke lakosonként a leginkább mérvadó. Nos, ezen a téren is a köztársaság alapos lemaradásban van, hiszen az említett esztendőben ez a szám alig több mint 5000 eurót mutatott, míg Szerbiában 6628 euró, Horvátországban pedig ennek a kétszerese volt. Ebből eredően okkal feltételezhető, hogy az életszínvonallal sem jobb a helyzet. Négy évvel ezelőtt például az átlagnyugdíj nem érte el a kétszáz eurót, igaz, akkoriban nálunk is mindössze 214 euró volt.

Persze, az összehasonlítások esetében nem reális mindig az Európai Unió pénznemét venni alapul, hiszen az idősebbek még emlékezhetnek arra az időszakra, amikor Szerbiában, külső szemmel nézve, huszonhárom (Avramović) dinár volt az átlagkereset, és mégsem haltunk éhen.

Egyébként ezt a csalóka statisztikát napjainkban is szívesen alkalmazzák a hatalmon levő politikai pártok, és nemcsak Belgrádban, hanem más országokban is, ugyanis a propaganda szempontjóból igen jól hangzik, hogy nálunk hétszázötven euró az átlagfizetés. Csupán az a kérdés, hogy a balkáni viszonylatban ez az összeg mire elég? A napi tapasztalatunk mutatja, hogy egy négytagú családban még a tisztességes létfenntartásra sem.

Ugyanez vagy még rosszabb a helyzet a boszniai Szerb Köztársaságban. Az ottani életszínvonal lefelé konyuló alakulását bizonyítja, hogy az utóbbi húsz év alatt a lakoság létszáma 1,4 millióról 1,12 millióra csökkent. Ennek elsősorban a 25 százalékos munkanélküliség és az ebből eredő óriási elvándorlás az oka.

Ha mélyebben elemezzük Dodik függetlenedési, majd Szerbiához való csatlakozási törekvéseit, könnyen rájöhetünk a végső célra. Amennyiben ugyanis egy ország lennénk, Belgrád kénytelen lenne, mint fejletlen országrészt, bőségesen támogatni. Nem mintha az utóbbi időben szűkmarkúan kezelte volna őket, hiszen azt csak az igazán bennfentesek tudják, hogy hány tíz(száz)millió euró vándorolt Szerbiából a Drinán túlra. Ennek fokozása alapos érvágást jelentene a honi gazdaságnak és pénzügyi rendszernek, különösan akkor, ha szem előtt tartjuk, hogy Németország már meglengette a nálunk beruházni készülő vállalataik tiltását, valamint a már működők esetleges hazahívását, amennyiben a szerbiai kormány nem teljesíti az általuk megfogalmazott „ajánlásokat“ és „javaslatokat“ (érthetőbben: parancsokat).

Végkövetkeztetésként elmondatjuk, hogy a szerbiai polgároknak már csak ők hiányoznának.

BOTH Mihály