Az utóbbi hetekben fél Európa, valamint az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország illetékesei és illetéktelenei Észak-Koszovó négy, többségében szerbek lakta településivel, illetve az ottani történésekkel foglalkozik. Politikusok és biztonságpolitikai szakértők egyre-másra nyilatkoznak, s szinte mindannyian egyetértenek abban, hogy a Balkán továbbra is Európa puskaporos hordója, ahol bármi megtörténhet, és veszélybe sodorhatja a világ e részének biztonságát.

Az természetesnek tekinthető, hogy ezt az eufóriát és nemzetközi „aggódást” Belgrád igyekezik minél jobban meglovagolni. A honi politikusok nyilatkozatai alig térnek el egymástól, s végeredményben ez teljesen normális dolog, mindannyian ugyanis az ottani szerbek sorsáért aggódnak, nem ok nélkül. A prištinai vezetés, élén Albin Kurti miniszterelnökkel egyáltalán nem rejti véka alá, hogy a volt szerb tartományt makulátlan nemzetállammá akarja alakítani, s ennek érdekében bármire képes. A függetlenség kikiáltását követően viszonylag gyorsan megalakította, majd kiképezte a fegyveres erőit, elsősorban az úgynevezett különleges egységet, közismert nevén a ROSU tagjait.

Ezen a ponton nem árt egy kicsit elidőzni. A balkáni hagyományokhoz híven az albánokhoz is igen közel áll a (lő)fegyver imádata, ez azonban vajmi keveset jelent megfelelő kiképzés nélkül. És arról mélységesen hallgat a világ, hogy évek óta melyik országból érkeznek erre a célra megfelelő szakemberek.

A jelen témánk esetében azonban nem ez a fő csapás. Abból indulunk ki, hogy a szerbek a nemzet bölcsőjének tartják, nem ok nélkül, Koszovót és Metóhiát, tehát a ROSU az Ibar folyó történt átkelést – az ő szemszögükből – megszállásnak tartják, és ezt lépten-nyomon hangsúlyozzák. Arról azonban mélyen hallgatnak, mi több, ha szóba is kerül, alaposan kiforgatják a történelmet, hogy mi történt százöt évvel ezelőtt Szerbia északi végein. Ismeretes, hogy Vajdaság az előző kilencszáz évben Magyarország, majd pedig az Osztrák–Magyar Monarchia szerves része volt, ahova már a török szerbiai hódoltsága előtt is érkeztek emberek a Balkán-félszigetről.

Egyébként a magyarok elsőször a 12. században kerültek kapcsolatba a szerbekkel, amikor II. (Vak) Béla feleségül vette I. Uroš szerb nagyzsupán lányát, Jelenát (Ilona). Az uralkodó feleségének ajándékozta a Csepel-szigetet, ahova később, pontosabban 1444-ben I. Ulászló külön engedélyével a Kevevára melletti Skronovec faluból a török betörések miatt menekülő szerbek érkeztek. Utódaik azóta is ápolják a nyelvüket, szokásaikat, mi több, a településük, Ráckeve nevét is csak Srpski Kovinként emlegetik, akárcsak a szomszédságukban levő Lórévet Lovrenak nevezik.

Az említett I. Ulászló, majd később Hunyadi Mátyás, valamint az őket követő uralkodók is számos kedvezményt biztosítottak a betelepülő szerbeknek, ez azonban ők úgy „hálálták” meg, hogy az 1848-as szabadságharc idején jelentős részük a Habsburgok oldalára állt.

A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején Vajdaság lakosságának nemzeti összetétele meglehetősen egyértelmű volt: harminc százalékuk magyar, ugyanennyi német és szintén nem egészen egyharmad szerb volt.

Az első világháborút követően egyértelművé vált, hogy a Dunától és a Szávától északra fekvő területet, valamint Baranya jelentős részét Magyarország elveszíti. Ez meg is történt, hiszen 1918. november 9-én Vojislav Bugarski őrnagy a hadai élén peckesen bevonult Újvidékre. Mindössze tizenhat nap múlva az akkori Grand, mai Vojvodina szállóban megtartották a Nagy Népi Gyűlést, amelyen ellenszavazat nélkül kihirdették Vajdaság Szerb Királysággal való egyesülését. Ezen az összejövetelen 757 küldött volt jelen: 578 (76,35 százalék) szerb, 84 (11 százalék) bunyevác, 62 (8,19 százalék) szlovák, 21 (2,77 százalék) ruszin, 3 (0,39 százalék) sokác, 2 (0,26 százalék) horvát, 6 (0,79 százalék) német és 1 (0,13 százalék) magyar.

A küldöttek megválasztásával kapcsolatban sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy demokratikus volt, hiszen csupán a szláv kötődésű polgárok vehettek részt rajta. Azt nem tudni, hogyan került a soraikba a hat német és az egy magyar.

Akkor (újra)egyesítésről beszéltek, a közelmúlti koszovói szavazáskor pedig, amikor is a négy községben a szavazópolgároknak 3,4 százaléka jelent meg az urnáknál, megszállásról harsog a rezsimhű sajtó.

Érdekes ez a párhuzam, és még azzal sem igazolható, hogy „a történelmet a győztesek írják”. Tény, hogy százöt évvel ezelőtt térségünkben a szerbek számítottak győztesnek, most azonban, különösen a NATO-bombázások kapcsán ezt aligha lehet elmondani, akárcsak a szlovéniai, horvátországi és a boszniai háborúról.

Egyébként a 2000-ben lezajlott politikai negyedfordulat után elsősorban a Vajdasági Szociáldemokrata Liga többször is felvetette ezt a problémát, de akkor a jobb- és baloldali pártok is hazaárulással vádolták.

Félreértés ne essék, Vajdaságot nem elszakítani és másokhoz csatolni, hanem csupán békén kell hagyni, hogy az itteni emberek által megtermelt javaknak ne csak a statisztikailag és az alkotmányban rögzített hét százaléka maradjon, hanem annyival több, amely elfeledtetné velük a gyarmati sorsot.

BOTH Mihály