„Srbija protiv nasilja” – ez a neve az egy hónapja tartó tüntetéssorozatnak, melyre június 9-én hatodik alkalommal került sor Belgrádban. Ezek békés, csöndes proteszt-, avagy tiltakozó séták, melyek a Parlament, a Narodna Skupština épületéhez vezetnek, ahol szónokok beszélnek, és előadják a jóravaló nép – nemcsak az összegyűlt több tízezer polgár – követeléseit: a belügyminiszter, Bratislav Glišič és Aleksandar Vulin leváltását (aki többek között a Nemzetbiztonsági és Információs Iroda igazgatója), a Szerbiai Rádió és Televízió (RTS) vezetőségének lemondását, a tévében közvetített valóságshow-k betiltását, a Pink és a Happy tévé korlátozását, valamint a bulvársajtó felügyeletét. A legutóbbi demonstráción állítólag 40 000-en vettek részt.

Ezeknek a megmozdulásoknak a kiváltója az ámokfutás volt, amelyet a Kosta nevű hetedik osztályos fiú művelt egy elit belgrádi általános iskolában. Nem részletezem, hisz Szerbiában mindenki – minden gyerek is – tudja, hogy lelőtt kilenc tanulót meg a biztonsági őrt, vagyis a portást. Ez a tömeggyilkosság traumatikusan hatott a szerb társadalomra, hiszen feldolgozhatatlan és megmagyarázhatatlan. Belgrádban „kollektív bánat”-ról beszélnek. A tüntetések szervezői szerint a tragédiák ébresztőt jelentenek.

A tettes jó családból származik, kitűnő tanuló, egyes vélemények szerint kivételesen okos, zeneiskolába, színitanodába, nyelviskolába járt, és sokat sportolt. Múlt időben beszélek, hiszen jelenleg pszichiátriai intézményben van elzárva. Amit tett, az a hideg fejjel elkövetett öldöklés kategóriájába tartozik (mint például a náci tömeggyilkosságok), az egész gyilkolási procedúrát jó előre kieszelte, és sokáig készült rá. Tehát a gondolatai irányították őt, nem az indulatai. Hogy miért tette, az nem csupán retorikai kérdés; a polgárok egy hónapja keresik rá a választ.

A tüntetéssorozat – mely, arra számítanak, folytatódni fog – is ilyen válasz- és megoldáskeresés. A szerbiai polgárok jó része azt tartja, hogy ez nem egy elszigetelt, véletlen, szerencsétlen, szinguláris eset (ez a tétel sajnálatos bizonyítást is nyert, hiszen Mladenovacon újabb tömeggyilkosság következett), hanem a szerbiai társadalom állapotában kell keresni a mélyebb gyökereit. Autoriter és haszonelvű rezsimben tengődünk, messze a valódi demokráciától. Fűzzük hozzá, hogy ezt az erkölcstelen rezsimet a VMSZ mindig is támogatta és támogatja. Ha politikailag ilyen a rendszer, akkor kulturálisan is toxikus, nem véletlenül követelnek a polgárok változásokat a tömegkultúra rendszerében is, hiteles, minőségi tájékoztatást és az amoralitás megfékezését a médiában.

A szerb társadalomban a mai napig él és virul a patriarchális hőskultusz. Ez azt jelenti, hogy a férfi legyen nyers, bátor, fegyverforgató és kíméletlen. Ez az archaikus hőskultuszt a kapitalista filmipar tovább locsolja, gondoljunk csak a gyilkolászós akciófilmekre, a horrorfilmekre meg azokra a fegyverropogtató videojátékokra, amelyekben gyilkolással lehet nyerni, sőt olyan népszerű „sportágak” is vannak, amelyek során gumilövedékekkel lövöldöznek a „sportolók”. Az ámokfutó kisfiú apja orvos, tehát értelmiségi, aki azonban lövészetre hurcolta magával a fiát, otthon fegyvereket tartott, egyszóval lőni, ölni tanította a kisfiát, aki jó kiképzést kapott, hisz nagyon ügyesen kezelte a fegyvert. Ennek a magasan iskolázott apának a fejében is az van tehát, hogy a férfi, az bizony ért a fegyverekhez, és tud célba lőni, emberfigurákat szíven találni. Nagyon tanulságos lett volna, ha nyilvánosan vallomást tett volna arról, hogy milyen nevelést adott a fiának.

Én magam is tanítok hetedikeseket – mondhatom, pontosan látni, hogy ki milyen családból jön, és otthon mit szed fel. Ha egy hetedikes fiú rasszista, homofób megjegyzéseket tesz, és a másságokon gúnyolódik, akkor azt otthonról hozza. Ha a kis aranyos Dušan azt kiáltja a tanteremben, hogy „Kosovo je Srbija”, akkor ezt az apjától tanulta. Másrészt a nevelés munkájának tetemes részét a tévé, az internet, a közösségi hálózatok végzik el sajnos. A gyerek nem tud válogatni, és a leghatásosabbra, leghangosabbra ugrik, a diákok, tapasztalatból tudom, a legostobább és legborzasztóbb videókat nézik a mobiltelefonjukon. Vegyük észre, ha a gyerekeink amoralitással vannak megfertőződve, és találjuk ki, hogy mit lehet tenni!

Évtizedek (vagy évszázadok?) alatt alakult ki olyan atmoszféra Szerbiában, mely kedvez az erőszak kirobbanásának. A háború tapasztalata sincs kellőképp földolgozva. Slobodan Kovačević drámaíró és parlamenti képviselő, a demonstrációsorozat egyik támogatója így vélekedik: „Attól tartok, hogy ha most alább adjuk, ha megtörünk, elbukunk, akkor visszatántorodunk a sárba, és örökre rajtunk marad a szabadságfosztottak igája. Úgy számoljanak, hogy minden lépés az utcán, minden perc, amit a belgrádi tereken és utcákon töltünk, egy lépés a méltóság felé, eggyel kevesebb utas a reptéren, valamint egy szabad szóval és egy jó gondolattal több.”

A primitivizmus és a gőg magvait, mondják a tüntetések szervezői, az állam hinti szét, a médiák pedig előszeretettel táplálják az erőszak számukra jól kifizetődő kultuszát. Aleksandar Vučićot is bírálják: egy „hatalommal mérgezett”, felfuvalkodott személy az ország vezetője. Feltehetjük a kérdést, hogy a tizenhárom éves kisfiú ámokfutásának mi köze az elnökhöz s a politikai rendszerhez – ezt a kérdést alighanem minden szerbiai állampolgár fölteszi. Úgy tűnik, a két tömeggyilkosság valóban ébresztő.

A közkedvelt portás bácsin kívül gyerekek az iskolai vérengzés áldozatai, kislányok meg egy zongorista kisfiú. A belgrádi tüntetés kísérőzenéje ezúttal klasszikus zene volt, a halott kisfiúnak felvételeken megőrzött zongorajátéka. Olyan demonstrációk ezek, melyek vezérszólama a pietás, a kegyelet, az együttérzés a gyászoló szülőkkel, rokonokkal, tanárokkal, iskolatársakkal. A jobboldali ellentüntetések ezzel szemben mit közvetítenek? A hatalom iránti lojalitást, az erőskezű, ellenségképző, durván törtető, harciasan „nemzeti szellemű” államvezetés támogatását.

Egyéneken múlik, hogy ki mit tesz az erőszak ellen, melyik menetben sétál; kinek-kinek a felelőssége ez a döntés. Mint látjuk, gyermekéletek múlhatnak rajta.

 RADICS Viktória