Június 23-án, pénteken délelőtt Ferenc pápa a Sixtus-kápolnában mintegy 200 művésznek tartott audienciát, akik a világ több mint 30 országából érkeztek. A találkozóra a Vatikáni Múzeumok Modern és Kortárs Művészeti Gyűjteménye megnyitásának 50. évfordulója alkalmából került sor. A pápa beszéde sokkal komolyabb elemzést érdemelne, de helyszűke miatt csak néhány gondolatot emelünk ki a beszédéből.

Az egyház természetes és különleges kapcsolata a művészekkel

A szentatya mindjárt a beszéde elején kiemelte, hogy az egyház mindig természetes és különleges kapcsolatban állt a művészekkel. Ez a barátság természetes, mert a művész komolyan veszi a létezés, az élet és a világ kimeríthetetlen mélységét, sokrétű valóságát, beleértve ellentmondásait és tragikus oldalait is, amelyek gyakran láthatatlanok az egyes szakterületek számára. A művész mindenkit arra emlékeztet, hogy a lélek dimenziójában mozgunk, még akkor is, ha nem is vagyunk ennek tudatában. Ez a barátság nemcsak természetes, hanem egyben különleges is, ha arra a sok történelmi időszakra gondolunk, amelyet az egyház és a művészek együtt jártak be.

A művész gyermek és látnok és Isten álmának szövetségese

Ferenc pápa idézte Romano Guardinit, aki azt mondja, hogy az „alkotás közben a művész állapota a gyermekéhez és a látnokéhoz is hasonló”. A műalkotás közben a tapasztalat és a megértés korlátai kitágulnak, a művész megszerzi a gyermek spontaneitását és a látnok valóságot megragadó éleslátását. A gyermekhez való hasonlítás nem sértés, hanem azt jelenti, hogy a művész a felfedezés, az alkotás, a teremtés terében mozog, hogy valami újat hozzon a világba. Ezzel cáfolja azt az eszmét, hogy az ember halálra szánt lény. Bár az embernek számolnia kell a halandóságával, léte nem a halálé, hanem az életé.

Ferenc pápa Hannah Arendet idézve rámutatott arra, hogy az ember sajátossága éppen az, hogy újat hozzon a világba. Megállapította, hogy ehhez hasonlóan a természetes termékenységben is minden gyermek újdonságot jelent. A művészek az újdonságot eredetiségükkel valósítják meg. Műveikbe mindig önmagukat helyezik bele, mint megismételhetetlen lények, mint amilyenek mindannyian vagyunk. Tehetségük segítségével még soha nem látott dolgokat hoznak napvilágra, új valósággal gazdagítják a világot, ahogy Izajás próféta által mondja Isten: „Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok?” (43,19).

A Jelenések könyvében olvassuk: „Íme, én újjá alkotok mindent” (21,5). A művész kreativitása tehát részt vesz Isten szenvedélyében, amellyel a világot megteremtette. „Isten álmának szövetségesei vagytok! Olyan szemek vagytok, amelyek néznek és álmodnak” – mondta a művészeknek a pápa, utalással egy latin-amerikai íróra, aki szerint az embereknek két szemük van: az egyik, hogy nézzük, amit látunk, a másik, hogy nézzük, amit álmodunk. Nem elég csak nézni, álmodni is kell… Mi, emberek vágyakozunk egy új világ után, amelyet nem fogunk a maga teljességében látni a szemünkkel, mégis vágyunk rá, keressük, álmodunk róla. A művészek megálmodják a világ új formáit.

Az igazi művészet a társadalom kritikus lelkiismerete

A szentatya utalt rá, hogy az olasz „trucco”, „smink” szó egyben „trükköt” is jelent, mert van benne valami megtévesztő. A művészek távol tartják magukat az effajta szépségtől, művészetük a társadalom kritikus lelkiismereteként működik. Azt akarják megmutatni, ami elgondolkodtat, ami éberségre késztet, ami feltárja a valóságot még ellentmondásaiban is, olyan aspektusaiban, amelyeket kényelmesebb lenne rejtegetni. A pápa érdekesnek nevezte a művészek lélektanát, azt a képességüket, hogy túllépjenek a valóság és az álom közötti feszültségen. A bibliai prófétákhoz hasonlóan a művészek szembesítenek bennünket azokkal a dolgokkal, amelyek néha zavarnak minket, bírálva a mai hamis mítoszokat, új bálványokat, banális beszélgetéseket, a fogyasztás csapdáit, a hatalom ravaszságait. Mindezt gyakran iróniával teszik, ami csodálatos erény. Ferenc pápa hangsúlyozta, hogy jobban kellene ápolnunk a humorérzék és az irónia erényeit. Példának hozta fel a Bibliát, amely tele van iróniával, és kigúnyolja az önelégült dicsekvést, a hatalommal való visszaélést, az igazságtalanságot, az embertelenséget, amikor azt hatalommal, sőt néha szakrális jelleggel ruházzák fel. A művészek jól teszik, ha őrködnek az igazi vallásos érzék felett, amelyet olykor elbagatellizálnak vagy piaci áruként kezelnek.

A művészet a szépség révén eleveníti meg a lelket

Ferenc pápa megjegyezte azt is, hogy számára nagyon fontos az emberiség embersége, az emberiség emberi dimenziója, mivel ez Isten nagy szenvedélye is… A művészet soha nem lehet altatószer; békét ad, de nem altatja el a lelkiismereteket, hanem ébren tartja. A művészek gyakran megpróbálják kikutatni az emberi lét poklait, a mélységeket, a sötét oldalakat is. Arra emlékeztetnek, hogy nemcsak fény vagyunk, de a remény fényével meg kell világítanunk az emberi sötétséget, az individualizmus és a közömbösség sötétségét is.

A művészet mindig is a szépség élményéhez kapcsolódott. A szépség érezteti velünk, hogy az élet a teljesség felé irányul. Az igazi szépségben így elkezdünk vágyakozni Isten után.

Ferenc pápa érdekesnek nevezte, hogy a teológusok leírják Isten atyaságát, Jézus Krisztus fiúságát, de amikor a Szentlélek leírására kerül sor, annyit írnak, hogy a lélek a harmónia. A lélek az, ami összhangot teremt. És a művész birtokol valamit ebből a lélekből, hogy harmóniát teremtsen. Ez a spiritualitás emberi dimenziója. Az igazi szépség valójában a harmónia tükröződése. A harmónia üzenete ma különösen időszerű, amikor a média ideológiai gyarmatosítása és a pusztító konfliktusok idejét éljük. A pápa korunk egyik veszélyének nevezte a homologizáló globalizáció és a számos zárt lokalizmus együttélését, amely még az egyházban is érezhetővé válhat… Szükségünk van arra, hogy a harmónia elve jobban jelen legyen világunkban, és elűzze az uniformizálást. A művészek segíthetnek abban, hogy helyet adjunk a léleknek.

HARMATH Károly OFM