„Humorban nem ismerek tréfát” – mondta és írta a klasszikus, a halhatatlan Karinthy Frigyes. Ma már itt, ezeken a déli végeken is ismételten időszerű ez az alapigazság. A magunk részéről, akik (át)éljük ezt a valóságot, alighanem egyértelműen visszaigazoljuk a nagy író definícióját, annál is inkább, mert naponta találkozunk azzal a valósággal, amely humor is, tréfásan is értelmezhető, miközben véresen komoly.
Hidak és felüljárók
Több mint fél évszázada annak, hogy a Majsai hídon járok-kelek. Utamba esik a városba menet, mint valami takarékszövetkezet, holott nem is híd, hanem csupán felüljáró. Amikor a közelben lakó osztálytársaimmal a téli szórakozások egyikeként az oldalában szánkóztunk, nem gondoltam végig: hidat csupán folyók, legfeljebb patakok fölé építenek, ez csupán egy vasúti felüljáró lehet. Az emberek, a nép azonban ma is Majsai hídnak nevezi, és állítólag még Ferenc József császár idején épült, megkönnyítve a Zimony–Szabadka–Budapest-vasútvonal fölött a helyiek átkelését, valahol a múlt század tízes éveinek elején. Azóta is ezt a célt szolgálja, most azonban északabbra, egy kilométernyi távolságra megnyitottak egy másik ilyen átjárót, amelyet a helyiek máris Vučić hídnak neveztek el. A jelenlegi államelnök Szabadka díszpolgárrá avatásának alkalmával avatták ugyanis, kerülőt alakítva ki így a kettészelt város északi oldalán rekedt polgárok számára. A Proletár brigádok nevű utcát (a helyiek Szerb sor néven ismerik) köti össze a Jovan Mikić úttal, amely csak Csorda út a régi szabadkaiak számára. Nos, már vicc is született az új, keskeny, de rendeltetésének megfelelő felüljáróval kapcsolatban, a helyiek ugyanis azt a kérést feszegetik, hogy mi a különbség a Ferenc József császár idején épített Majsai híd és az új, a mostani, Vučić híd között. Nos, az a válasz, hogy a császár soha sem kapott díszpolgári címet a várostól.
Vásárlók és lövöldözők
Valójában nincs köztük különbség, hiszen naponta találkoznak velük a szabadkaiak. A migránsok ugyanis, mint valami találkozóhelyen, ott vannak a nagy áruházlánc első helyi bevásárlóközpontjának parkolójában. Sétálnak, telefonálnak, vásárolnak, beszélgetnek, vitatkoznak – akár az őslakosok. Újabban már lövöldöznek is, ami az őslakosoknak nem szokásuk. Egyikük megsebesül, őt ellátják a mentők, mert több rendőrautó is a helyszínre érkezik. Szóltak nekik. Heteken át nem vette észre az arra illetékes erőszakszervezet egyetlen alkalmazottja sem, hogy ezek az idegenek ott ólálkodnak a bevásárlóközpont, illetve áruház előtti parkolóban. Valaki aztán – az incidensnek nevezett összetűzést követően – a közösségi hálón idéz egy klasszikus mondatot a Tizedes meg a többiek című magyar filmből, eszerint „az oroszok már a spájzban vannak”. A szellemes polgár szerint – a migránsok is. Mi több, már egy kilométerre sincsenek Szabadka központjától, ahol éppen egy szerb nacionalista dalokkal népszerűvé vált énekes próbál. A többnemzetiségű, többvallású lakosság fővárosának számító Szabadka központjában, valamiféle szülőföldi napokkal kapcsolatos rendezvény keretében. A vicces bejegyzések egyike szerint az áruház előtti lövöldözés volt tulajdonképpen a soviniszta énekes hangversenyén az előzenekar.
A város névtáblája
Valami giccses, buta divat szerint újabban országszerte óriásbetűkkel írják ki az adott település nevét, természetesen nemzeti színekre festve, cirill betűkkel. Szabadkán is ezt tették, de aztán – részben a tiltakozások hatására – magyarul is kiírták, hogy (aki esetleg nem tudná), éppen Szabadka városába érkezett. Nos, ezt a magyar nyelvű, fényreklámos táblát verték szét (természetesen) ismeretlen tettesek szeptember elején, alighogy díszpolgárrá avatták a szerb–magyar megbékélés és barátkozás élharcosának nevezett Vučić államfőt.
Emlékeztetnem kell itt a Tisztelt Olvasót, hogy amikor Milošević uralkodása idején, Kasza József polgármestersége alatt, valahol a múlt század kilencvenes éveiben az akkor még nem városi, hanem községi képviselő-testület döntést hozott arról, hogy a város bejáratánál az útjelző táblákra magyarul is kiírják, hogy Szabadka, az egyik helyi honatya javasolta: készítsenek több táblát is, mert „a kiírás miatt tiltakozó magyarok úgyis megrongálják majd azokat”. A képviselők egy része megmosolyogta, kiröhögte a tréfásnak tűnő javaslatot, de a táblák kihelyezését követően alig múlt el néhány nap, máris le kellett mosni a város fekete festékkel leöntött magyar nevét, miközben a cirill és latin betűs változat sértetlen maradt. Így lett akkor valóság a viccnek látszó megjegyzésből.
Mostanában mintha más vonatkozásban is ismétlődne a történelem. Mintha akadnának olyan helyi polgárok, akiket érthetetlen módon zavar a más írással, más nyelven kiírt városnév. Ahogy azt a múlt évszázad kilencvenes éveiben már megtapasztaltuk.
Alighanem arról lehet szó, hogy az aranykor visszahozta számunkra az akkori időket, ideológiákat és eseményeket. A vezető politikusok egy része sem változott, csupán köpönyeget váltott. Most éppen európainak mutatkoznak, miközben az általuk vezetett országban, így annak kisebb közösségeiben is dívik a primitív nacionalizmus és sovinizmus.
Az ide kívánkozó kérdés egyáltalán nem vicces: Hogyan akarunk így Európába menni?
NÉMETH János
