Volt időszak, amikor nagyon-nagyon haragudtam a térségi magyar értelmiségiekre, írókra, szerkesztőkre, tanárokra, más szellemi foglalkozásúakra, akikhez hivatásomnál és szellemi orientáltságomnál fogva magam is tartoznék. Megbocsáthatatlannak éreztem azt az ódzkodást, ahogy igyekeztek/igyekeznek hárítani maguktól a képzettségüknél és tájékozottságuknál fogva rájuk illő szerepet; hogy a nemzeti közösség korrupció és nepotizmus elleni harcának szellemi vezéreivé váljanak. Elutasítottam az ellenzéki magatartás írói dolgozószobákban, értelmiségi szalonokban megjelenő változatát, amely közös nyilatkozatok (még véletlenül sem személyes állásfoglalások) kiadására szorítkozott csupán. Hazugnak és kimódoltnak gondolom, ahogy magyarázatul mindenki Esterházy Péterre hivatkozik, hogy „egy bizonyos szint fölött…” Miközben a többség nem valószínű, hogy ismeri a forrását is az idézetnek, mert  tudnák, hogy a mondat valójában így kezdődik: „Ha én főnök lennék…”

Képmutatónak tartom, ahogy e társadalmi csoport tagjai kényesen ügyelnek arra, nehogy folt essen a jó hírnevükön, nehogy túlságosan magukra haragítsák a politikus tótumfaktumokat. Épp ezért csak addig mennek el a tiltakozásban, ami még átmegy anélkül, hogy azt egzisztenciájuk, társadalmi pozíciójuk megsínylené, vagy a népszerűségükön csorba esne. Cserében ők lehetnek a példaképek, az „igazi” értelmiségiek, akikkel egy asztalhoz lehet ülni, megbeszélést lehet tartani, még fényképezkedni sem snassz velük. Az, hogy néha (rendszerint rejtett módon) aláírnak egy-egy petíciót, „megeresztenek” egy-egy tiltakozó levelet, amelyben nem feledkeznek meg a címzettek (sohasem létezett vagy már szertefoszlott) érdemei előtt meghajolni, hangsúlyozni, hogy „egyébként” nagy tisztelői a bírált félnek, s csak egy-egy intézkedésével nem értenek maradéktalanul egyet –  ennyi még a hatalmi grémium szerint is belefér.  Főleg, hogy többségük (közvetve vagy nyíltan) el is határolódik azoktól a közíróktól és kritikusoktól (amúgy „büdös parasztok”-tól), akik radikálisabb hangot ütnek meg velük szemben, esetleg az ő „feddhetetlen” személyüket is bírálják.

@k = Illúziók

Sokáig azt gondoltam, hogy mindettől függetlenül én majd „teszem a dolgom”. Szót emelek a politikai és közéleti anomáliák miatt, rámutatok az igazságtalanságokra, a hazugságokra; az értéktelent értéktelennek mondom, az idejétmúltat idejétmúltnak. Utólag már tudom, nevetséges illúziókat pátyolgattam. Szó szerint értettem például a véleményszabadság demokratikus vívmányát, azt gondoltam, hogy rámutatni a politikai vagy akár a kulturális vagy oktatási intézmények és szerveztek működési hibáira, építő jellegű hozzáállás. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem is annyira a bíráltak sértődnek majd meg, mint inkább azok, akikért kiálltam, vagy szót emeltem az őket ért diszkrimináció miatt. Többször nagyon paradox helyzetben találtam magam: a hátrányos megkülönböztetést, sérelmet átélt személy engem, s nem a hatalmi pozícióból támadót ignorálta. Mert az ilyenek mindig abban reménykednek, hogy ha kellő mértékben hallgatnak, ha elfogadják a fentről érkező direktívákat, akkor mégis megkapaszkodhatnak valahol. Esetleg a tótumfaktumok meg is bocsátanak nekik.  Hogy milyen lehet az ilyen ember önbecsülése, hogy milyen alapon hiszi el, hogy őt – miután visszasírta vagy -könyörögte magát a szolgálatba – értékelik, elismerik vagy megbecsülhetik, nem tudom. De láttam ilyent.

Az évek múltával gyűltek listámon a sérelmek, a nagy árulások. De nem szeretnék senkit sem ezzel terhelni, főleg nem az olvasót, mert csak annyi látszana belőle, hogy egy öregedő tanárnő panaszkodik, mert – bizonyára jogosan – kiszorult a közéletből.

@k = Csapda

Akkor telt be nálam végleg a pohár, amikor néhány nappal ezelőtt megérkezett címemre a megjelenését illetően két éve (több fórum részéről is) – a szó szoros értelmében – elszabotált és akadályozott középiskolai másodikos irodalomkönyvre vonatkozó szerződés. Mert most már talán megjelenik végre. Csak magam ellen hangolok. Mert sokan megint úgy értelmezhetik, hogy „ez a pénzéhes vén szatyor csak elégedetlen a tiszteletdíjjal”. Miként a kiadó és a másik szerző is azt gondolta, hogy az elszámolás arányával van a gondom. Pedig még véletlenül sem. Semmilyen arány nem érdekelne, ha a szakma s egyáltalán az oktatásügyben érintettek bármilyen szinten megbecsülnék a tanterv- és tankönyvírásba fektetett munkát és energiát. Persze egyáltalán nem mellékes, hiszen az anyagi is a szakmai megbecsülés része; pozitív tartalom, ha a tankönyvkiadásban érdekeltek méltányolják az oktatás korszerűsítése, maivá, modernné, multikulturálissá tétele érdekében tett szellemi és anyagi erőfeszítéseket. És ez volt a másik hatalmas tévedésem, melléfogásom. Egészen a legutóbbi időkig ugyanis azt hittem, hogy a tanártársadalom nyitott a „váltás”, az új iránt. (A váltás szó azért van idézőjelben, mert egy tanári továbbképzésen valaki ezt a szót használta pejoratív értelemben azokra az értelmezési modellekre, amelyeket az általam is írt tantervekben és tankönyvekben is felkínáltunk.)

Óraterveket és -vázlatokat kellett volna – több évtizeden át gyűjtött, átsajátított és olvasott műveltségi anyag vagy a kortárs irodalom forszírozása helyett – írni.  Vagy lemásolni egy konzervatív magyarországi irodalomkönyv koncepcióját. Esetleg korszerűnek álcázott áltudományos módszerekkel és eljárásokkal megpróbálni népszerűségre váltani a tudást. Lehet. De én nem fogom.

Azokat a módszereket, amelyekre a tantervi és tankönyvi modelleket építettem, mind-mind kipróbáltam, meggyőződhettem a működésüket illetően. Tudom, hogy régi irodalmat is lehet jól tanítani, csak megfelelő utakat kell találni hozzá: hogy megszólítsa a Z és az alfa generáció tagjait. És ha ebben a mobiltelefon vagy a videojáték segít, akkor azzal kell tanítani, ha popkultúrán át vezet az a bizonyos megértési út, akkor azon keresztül megyek afelé. Egyébként is nagy marhaság az irodalom korszakait mereven elhatárolni egymástól, miképp magasirodalomról meg populárisról vagy bestsellerről beszélni. Mert nincsenek ilyen merev határok az irodalmak működésében.

Egy viszont biztos. Kilépek ebből és a közírás térségi gyakorlatából is. Bevonulok privát kis elefántcsonttornyomba. Azt a kevés időt, ami még hátra van a munkámból és az életemből, meg majd valahogy kibírom egyedül. Belső emigrációban.

A Camera Obscurának is ez volt az utolsó része. Alázatosan üdvözlom R. I. szabadkai értelmiségi férfit, aki privát SMS-ben fejezte ki tiltakozását írásaim nyelve és stílusa miatt. Különösen érdekes, hogy R. I.-t személyesen nem ismerem, sohasem beszéltem vele, és a telefonszámomat sem adtam meg neki soha. Hogy került mégis hozzá? Talán egy közös ismerősünk adta meg neki. Van egy sejtésem, hogy ki.

Fel lehet lélegezni. Nincs tovább.

BENCE Erika