Valószínűleg még hosszú ideig napirenden fog szerepelni az észak-koszovói Banjska településen történt fegyveres összetűzés témája, hiszen a két ellenlábas (ellenség?) szájkaratés csatája szinte folyamatos. Az egyik oldal vádol (és hazudik), a másik pedig visszautasít, tagad (és hazudik).

Kurti váltig azzal vádolja Belgrádot, hogy köze volt az eseményekhez, ők pedig csak akkor szereztek róla tudomást, amikor ropogni kezdtek a fegyverek. Vučić kezdetben visszautasított mindent, de igen rövid idő után kiderült, hogy a Szerb Lista második embere tevőlegesen is részt vett az előkészületekben, ő intézte a felszerelés beszerzését, és koordinálta a tevékenységet. Erről azonban – szerinte – Belgrád semmit sem tudott. Ha ez igaz (lenne), akkor nyomban szét kell(ene) zavarni a titkosszolgálatot és a rendőrség csúcsvezetését is, hiszen ha egy ilyen, az egész országot érintő kérdésben tájékozatlan a hírszerzés, akkor igen nagy baj lehet az állam biztonságát illetően.

A hivatalos Belgrád azt akarta lenyomni az emberek torkán, hogy az ottani szerbek végső elkeseredésükben nyúltak fegyverhez, ami elképzelhető és hihető.

Az is nevetőgörcsre ad okot, amit a másik fél állít, hogy ők az utolsó pillanatig tájékozatlanok voltak. Ennek azonban ellentmond a tény, hogy szinte pecek alatt az érintett térséget ellepte a koszovói különleges rendőri alakulat, a ROSU mintegy hatszáz tagja, amiből az derült ki, hogy tulajdonképpen csapdát állítottak a szerbeknek. Egy zászlóaljnyi fegyverest azonban még akkor sem lehet tíz perc alatt terepre küldeni, ha az egész ezred folyamatosan a legmagasabb harci készültségben van, azaz a katonák és a rendőrök egyenruhában, csizmában alszanak.

Ezekkel a nyilatkozatokkal szinte foglalkozni sem érdemes, a dolognak azonban volt egy igen furcsa mellékzöngéje. Albin Kurti ugyanis azt állította és állítja, hogy a fegyveresek a szerb katonaság egyenruháját viselték, s – szerinte – ez is Vučićék érintettségét bizonyítja. Nos, erre mondják, hogy „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”, ugyanis kiderült, hogy a szerb elnök értelmi szintje jóval Kurtié felett áll, ugyanis azt válaszolta, hogy szinte bárhol a világon bármelyik ország hadseregének egyenruhája megvásárolható, elsősorban az interneten.

Mi csak azt tehetjük hozzá, hogy ebben nincs semmi újdonság. Hatvanöt évvel ezelőtt a székelykevei rőfös üzletben megjelent a katonai SMB anyaga. Az akkori állítások szerint a Jugoszláv Néphadseregnek dolgozó textilgyárban túltermelés jelentkezett, s a többletet a civil piacon értékesítették. Ebből az anyagból olyan nadrág készült, amelyben a mínusz huszonöt fokos hidegben, napi kétszer tíz kilométert kerékpározva sem fáztunk.

Néhány évvel később Splitben és Pulán található volt úgynevezett katonai bolt, ahol a tisztek és közlegények is beszerezhették – az utóbbiak esetében – a társaik által „meglovasított” ruhadarabokat.

Az már csak hab a tortán, hogy a kilencvenes évek háborúit követően kezdetben csupán Tuziban és Pancsován, a bolhapiacon szinte bármit be lehetett szerezni. A beavatottak szerint két sörért kézigránátot, ötven márkáért marokfegyvert lehetett venni, de egy gépkarabély sem került háromszáz márkánál többe. A rossz nyelvek szerint öt tonna kukorica volt az ára egy 127 milliméter öblű messze hordó ágyúnak.

A fegyverek piacon való árusítása a messzi múltba nyúlik vissza – már száznegyven évvel ezelőtt Đura Jakšić megírta az Otac i sin című versét:

 

„Vašar je bio – a na vašaru

Sablje, pištolji, arapski at;

Tuniske kape, srebro i zlato,

Mletačka svila, ženevski sat…”

 

Akkoriban ez teljesen legális volt. A kilencvenes években a hatalom is tudott arról, hogy a frontról hazatérők (akik „nem is vettek részt” a háborúban) a magukkal hozott hadfelszereléssel üzletelnek. Nemsokára ezt követően Temerinben megnyílt egy magánkézben levő nagykereskedés, ahol az ügyeskedők beszerezték a katonai és tiszti nadrágokat, derékszíjat… Hosszú lenne felsorolni a listát, tény azonban, hogy a mai napig szinte mindegyik vásárban megvásárolhatók az egykori JNH egyenruhái, porciói, csajkái… szinte bármi.

Létezik, hogy Kurti minderről semmit sem hallott? Pedig eltöprengett volna azon, hogy az egykoron 125 000 tisztet és közlegényt számláló jugoszláv katonaság és haditengerészet  felszerelése nem volt mesebeli tündér, amely csak úgy egyszerűen eltűnt. Egyértelmű, hogy kisebb része a legális kereskedelemben, a nagyobb része pedig a feketepiacon jelent meg.

A fegyverekkel kapcsolatban sem különbözik sokban a helyzet. A közelmúltban meghirdetett nagy fegyver, lőszer és robbanószer büntetlenül történő beszolgáltatása is csak részleges eredményt hozott, hiszen biztonságpolitikai szekértők még ma is azt állítják, hogy ennél sokkal több van a lakosoknál.

Na és a feketepiac! Nyílt titok, hogy az Amerika és a NATO által juttatott fegyverek egy része lényegében meg sem melegedett Ukrajnában, hanem továbbvándorolt a különféle, természetesen jól szervezett bűnözői csoportokhoz.

És itt kapcsolódik a témához Rejtő Jenő Fülig Jimmyjének hitvallása, miszerint pénzért mindent lehet, csak szégyent vallani nem.

Ha az elmondottakból levonjuk a logikus következtetést, arra a végeredményre jutunk, hogy az egyenruhákkal (fegyverekkel) kapcsolatban Albir Kurti vagy buta, vagy hazudik.

 BOTH Mihály