„Jó néha visszalépni két lépést, eltávolodni magunktól és külső szemmel magunkra nézni, hogy hogyan lehet továbbhaladni” – vallja Fehér Miklós író

A Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent Fehér Miklós második kötete, a Minden rendben lesz. A novellák saját életéből táplálkoznak. A szerzőt a Dombos Fesztiválon kérdeztük a kötetről, annak hátteréről, valamint arról, hogy valóban minden rendben lesz-e.

– Az állandóan pörgő világban gyakran nem állunk meg egy pillanatra sem. Így az, hogy milyen érzés, hogy megjelent a második kötetem, valamint hogy ez felfogható mérföldkőnek is, akkor tudatosult bennem, amikor rákérdeztek. Ez egy novelláskötet egyszerű történetekkel. Nem vagyok biztos abban, hogy az összes szöveg megfelel a novella műfajának, inkább szövegfragmentumokról van szó, ezért is kellett ez a fajta megkülönböztetés az alcímben, ami Egyszerű történetek. Három nagyobb tartalmi egységből tevődik össze a kötet Gyerekjáték, Kételkedés és Irtózat címmel. A fejezetek címének elolvasásából már el tudjuk képzelni, hogy miről lesz szó, milyen változási ívet követ a kötet. Tematizálódik, a gyermekkortól a felnőttkorig, az önfeledt szórakozástól, álmodozástól a teljes kiábrándulásig jutunk el.

– Személyes tapasztalatokból táplálkozik a kötet. Mennyire volt nehéz számodra lemeztelenedni az olvasó előtt, kiadni magadból ezeket az intim történeteket?

– Nem vonatkoztathatok el attól, hogy egyébként irodalmár vagyok, irodalommal foglalkozom, van a témáról előtudásom. Egyes írók esetében felmerül az a kérdés, hogy szükséges-e ismerni az életrajzot az író értelmezéséhez. Kétségtelen, hogy vannak olyan írók, akiknél nem lehet elvonatkoztatni az életrajztól, nem lehet enélkül olvasni őket. Esetemben elmondható, hogy ha valaki olvassa a kötetet, és ismeri a magánéleti vonulatot, úgy új réteget kap a kötet, lehet azonban enélkül is olvasni, a szerkesztő véleménye szerint így is jó. Hogy a kitárulkodás, intimitás mennyire veszélyes, ezzel kapcsolatban azt tudom elmondani, hogy jól átgondoltam ezeket a dolgokat, egyeztettem azokkal, akiket adott esetben érint a kötet, és nem úgy publikáltam, hogy ne kaptam volna rá engedélyt.

– Már a fejezetek címéből átláthatja az olvasó, hogy miről van szó. Terápiás jelleggel íródott a kötet? 

– Korábban már használtam terápiás jelleggel az írást, azonban azok a szövegek nem feltétlenül jelentek meg. Az első kötetem, a Fekete normalitás kapcsán is megemlíthető, hogy terápiás jelleggel készült, segített egyes témaköröket tematizálni. A mostani kötet kapcsán azonban nem ez járt a fejemben. Sokkal strukturáltabb lett ez, amelyet a szerkesztővel, tördelővel, illusztrátorral építettünk fel, és talán ez is a legnagyobb erőssége.

– A cím – Minden rendben lesz – szállóige, sokat hallhatunk hasonló mondatokat. Van ezeknek tartalmi segítő jellege, vagy ez is csak az üres szavakat tükrözi?

– Óvatosan kell fogalmaznom azért, hogy ne áruljam el a kötet szállóigéjének tartalmát, jellegét. Az idő megoldja, minden jobb lesz, örüljünk, hogy legalább ennyink van – véleményem szerint az idő nem mindig oldja meg a dolgokat, és nem kell mindig örülnünk annak, hogy legalább ennyink van, nem fásulhatunk bele ezekbe a dolgokba, és talán nem is lesz mindig minden rendben. A címadás kapcsán egyébként gyorsan döntöttem, így is került leadásra a kézirat, ennek oka pedig pont az, hogy magánéleti dolgok kapcsán sokat hallottam, hogy minden rendben lesz. Vártam, hogy minden rendben legyen, de helyette csak a következő tragédia jött, majd megint ezt hallottam, azonban nem lett minden rendben. Egy ponton azt vettem észre, hogy már nincs körülöttem senki, aki azt mondaná, hogy minden rendben lesz, hanem nekem kell ezt mondanom.

– Különösen érinti a társadalmunkat az, hogy nem akarunk panaszkodni, mindennek jónak kell lennie. Te hogyan látod, hagyunk elég időt magunknak arra, hogy rosszul érezzük magunkat? Megéljük ezeket az érzéseket?

– Nem is mondanám ezt panaszkodásnak, nem nevezhető ez annak. Azonban a saját véleményem szerint – és hangsúlyoznám, hogy Fehér Miklós, tehát szubjektíven a saját véleményem alapján – annyira érzékenyek lettünk, hogy még az építő jellegű kritikát is negatívként fogjuk fel. Ennek nem kellene így lennie, hiszen az építő jellegű hozzászólásokból, kritikákból építkezni lehet, ebből lehet létrehozni valami jobbat. A közéleti színtérről nem tudok vélekedni, hiszen az elmúlt egy év alatt háttérbe vonultam, nem követem akkora intenzitással a lokális és globális történéseket – megjegyzem, a mentális állapotom is jóval stabilabb. Magam kapcsán érzem néha azt, hogy törődni kellene azért ezekkel a dolgokkal is, de én nem törődőm, vagy nem akarok törődni velük.

– Nagy teret kap napjainkban a mérgező pozitivitás, ahol minden rendben lesz, és mindig a jóra kell fókuszálni. A vajdaságiakat mennyire hálózza ez be?

– A doktori stúdiumaim alatt a 90-es évek délszláv háborús irodalmával foglalkozom, többek között képregényekkel is. Az egyik képregényben a szereplő önmagát nacionalistának vallja, de nem úgy, hogy közben utálja a többi nemzetet, hanem egyszerűen azt érzi, hogy a saját nemzetét szereti a legjobban. Nem akarok ennek kapcsán nagy igazságokat megfogalmazni, viszont én is úgy érzem, hogy bármennyien is legyünk vajdasági magyarok, büszkék lehetünk magunkra azért, amink van, és amiért küzdünk. Ráadásul azt láthatjuk, hogy akik kivándorolnak tőlünk, ők bárhol megállják a helyüket. Elgondolkodhatnánk azon, hogy miért alakul ki ez a kettősség bennünk, miért mutogatunk egymásra azokkal, akik elmentek. A kettősség gerjesztése helyett inkább konstruktív párbeszédet kellene építenünk ezzel kapcsolatban. Nagy a szerepe ebben a médiának, de magánszemélyként is fontos lenne, hogy erről beszélgessünk. Tanulhatunk, erősödhetünk ezekből a beszélgetésekből. A polarizált médiaterünkben van erre törekvés, van, aki ír erről, azok, akik kimentek, felveszik a kapcsolatot emberekkel, azonban nem jutnak el elég széles közönséghez ezek a beszélgetések. Tematizáltuk azt is, hogy akik itt maradtak, hogyan boldogulnak, hogyan érnek el sikereket. Ezt is fontosnak tartom, közvetíteni kell azt is, hogy aki itt maradt, az nem feltétlenül hónapról hónapra él, hanem itt is érnek el az emberek eredményeket, sikereket.

– Elég időt szánunk arra, hogy megéljük a sikereket, vagy folyamatosan arra fókuszálunk, ami nincs?

– Az, hogy arra fókuszálunk, ami nincs, egy természetes folyamat. Nincs azzal baj, ha nem elégszünk meg azzal, amink van, hanem törekszünk arra, hogy jobb és több legyen. A világ dolgai sokkal jobban összefüggnek egymással, mint ahogy azt gondolnánk. Elég csak visszanézni pár évet, és láthatjuk, hogy egy apró dolog mennyire át tudja alakítani a mi világunkat, a mi kis vajdasági közegünket is. Nem tehetjük azt, hogy nem foglalkozunk ezekkel, és csak magunkra figyelünk, hiszen látható, hogy a dolgok hatnak egymásra és a lokális terünkre. Felfordulhat a megélhetésünk fenekestül, erre az elmúlt évek történései is rámutatnak. Az elmúlt években sokat tanultam arról, hogy mi az, ami meghozza az ember boldogságát, nyugalmát, hiszen amikor hétvégente kimegyek a kertembe, és ott tevékenykedem a kutyáimmal, rájövök, hogy erre a luxusra máshol nem igazán lenne lehetőségem. Jó néha visszalépni két lépést, eltávolodni magunktól, és külső szemmel magunkra nézni, hogy hogyan lehet továbbhaladni.

SEREGÉLY Orsolya