Igen helyénvaló és találó megállapítást hallottam vagy olvastam a napokban, mégpedig azt, hogy manapság az árak, az árcédulák olyanok, mint a taxióra: akárhányszor odanézünk, mindig mást mutat. Szerintem a nagyobb áruházakban ma már külön árbrigádok vannak, melyeknek tagjai csak írják és cserélik az árakat, nem beszélve a felsőbb szakvezetésről, amely követi a helyzet alakulását, és ennek alapján meghatározza az új árakat. Naponta, akár többször is.

Bizony, nem könnyű ezt csinálni, de követni sem. Hát még fizetni! Különben a 99-cel végződő árakat már megszoktuk, és például a 199-et mindjárt 200-ra kerekítjük. További zavart okozhatnak a hosszú pénztári cédulák, melyekre a kasszagép mindent pontosan rákopog, ráadásul az adókat külön-külön is. Legkönnyebben úgy lehet elmenni rajtuk, hogy a földre dobjuk… Az egyik megoldás az lehetne, hogy nem nézzük, oda sem figyelünk az árakra. Úgyis csak azt és annyit vehetünk, amennyi pénzünk van. Viszont vannak, akik ennek éppen az ellenkezőjét csinálják: elteszik a számlákat, aztán heti vagy havi szinten összehasonlítják ezeket. És akkor – a jellemtől függően – vagy sírnak, vagy nevetnek. Egy kicsit azonban illene odafigyelni, mert ez még nem a valamikori ötnullás hiperinfláció, hanem egyszerű, de kifizetődő apró ügyeskedés a sok kicsi sokra megy alapon. Például az üzemanyag árát 5 dinárral emelik, aztán egy hét múlva kettővel csökkentik. Igaz, valóban csak pár dinárról, de napi több százezer liter üzemanyagról van szó. Ilyen taktikával nőtt meg az üzemanyag ára nem egész egy év alatt 180–190-ről 220 dinárra.

Az árakkal kapcsolatban azonban van még egy igen fontos kérdés. A ravasz, illetve ügyes kereskedők a legolcsóbb árut a polcok legalsó sorába, szinte le a padozatra teszik, és ezeknek a pontos árát álló helyzetből bizony már nem egyszerű leolvasni. Például álló magasságban a csokoládé ára 200 dinárnál kezdődik, lent, a legalsó sorban azonban lehet találni 100–120 dinárért is. Csak észre kell venni, lehajolni és leolvasni. Nos, itt kezdődnek a problémák – elsősorban az idősebbek számára –, mert még ha van is szemüveg, mégis le kell hajolni egy kicsit. Ha jobban le kell hajolni, akkor leeshet a szemüveg. Ezért láttam már olyan idősebb vásárlót, aki leguggolt, letérdelt a legalsó sorban lévő árak leolvasása miatt. Igaz, hogy felkelni és talpra állni már nehezebben megy, de fennáll annak is a veszélye, hogy a meggörnyedt és lehajoló vevőjelölt akadályozza az arra haladó vásárlókat, akik jobb esetben csak rámordulnak és összeszidják, rosszabb esetben – fellökik. A vége pedig az lehet, hogy mire kisilibizáljuk, az ár közben már meg is változott. Megesik, hogy a legújabb árat még a pénztárosnők sem tudják. Csak pötyögtetik a pénztárgépet, söprik le az árut, a vevő pedig zacskókba gyömöszöli, fizet, és távozik. Azzal csak félig van tisztában, hogy mi mennyibe került, mi van a pénztárszámlán, és mi van a kosárban.

És azzal az idevágó esettel fejezném be, amely évtizedekkel ezelőtt történt, és el is meséltem már egyszer-kétszer, de a fiatalabbak kedvéért ismét megteszem. Itt, Újvidéken történt a város egyik legnagyobb és legújabb áruházában, amelyben 8-10 kasszagép csöngött állandóan. Az egyik pénztár kijáratához odatámasztottak egy 150–200 dináros cirokseprőt, amely senkié sem volt, de a pénztárosnő odapötyögte a több tételből álló számlákhoz. Állítólag napok múltak el, míg valamelyik vevő észrevette, hogy nem vette meg, de kifizette a ciroksepőt! Az egész város jót nevetett annak ellenére, hogy tudták: sok kicsi, sokra megy.

NAGY Nándor