A szerbiai és a kelet-boszniai (szerb) félig zárt politikai és újságírói körökben már hónapokkal ezelőtt az a pletyka járta, hogy hamarosan vége szakad Aleksandar Vučić szerb elnök és Milorad Dodik, a boszniai szerbek (ön)jelölt vezére közötti nagy kebelre borulásnak, az utóbbi ugyanis az elmúlt egy-két évben folyamatosan azt szajkózta, hogy a boszniai Szerb Köztársaságnak joga van az önállóságra. Ennek megvalósulása után pedig a polgárai maguk dönthetik el, hogy csatlakoznak-e Szerbiához, vagy sem.

Ez a hozzáállás kifejezetten melengette a belgrádi vezetés nagyobb részének a lelkét annak ellenére, hogy a Bosznia és Hercegovina sorsát meghatározó nyugat-európai országok ellenezték és ellenzik az ilyen amőba (osztódási) politikát. A terjeszkedési politika azonban a világ csaknem mindegyik országában jelen van annak ellenére, hogy legnagyobb részük – szóban – mereven elzárkózik az ilyen feltételezésektől.

Esetünkben, vagyis a BiH-el kapcsolatos történéseknél azonban csupán arra volt szükség, hogy akadjon egy „megmondóember”, aki felvállalja a meglevő államalakulat szétzüllesztésének kísérletét, pontosabban annak fennen történő hangoztatását. Nos, ez (volt) a semmiből a politikai életbe emelkedett Milorad Dodik. Állítólag tisztességes hentesmesterként kezdte a pályafutását, majd bekapcsolódott a politikába, ahol megérezte a hatalom és a megtollasodás édes ízét, s azóta sem hajlandó átengedni a feneke alá tolt bársonyszéket. Mi több, az utóbbi időben úgy érezte, hogy már nincs szüksége a szerb államfőre, és külön utakat igyekezett járni. Meglehet, hogy ráunt a vazallus szerepére, másrészt pedig hitte és hiszi, hogy immár Vučić nélkül is jó fog boldogulni. Ezzel együtt teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a szerbiai adófizetők pénze nélkül az általa vezetett és maga alá gyűrt állam(ocska) sehol sem tartana, hiszen Szerbia jelenlegi mindenható ura évek óta talicskázza az eurómilliókat a Drinán túlra. Ez a jövőben sem lesz másképpen, de a legutóbbi Banja Luka-i választások kulissza mögötti történései azt bizonyítják, hogy ezekből a pénzekből Dodiknak már nem sok fog jutni. Pedig ő, amikor hatalomra került, a közvagyon iránt olyan elvet vallott, mint Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című regényében a véletlenül trónra került Fülig Jimmy, aki naplójában önmagáról harmadik személyben emlékezve meg „Népe célját tűszte ki boldogulásul”. Belgrád Váci utcájában üzlethelyisége(ke)t vásárolt, amely(ek)re senki sem tudja, hogy honnan szerezte a pénzt.

Egyébként a korábbi években voltak személyével kapcsolatosan bizonyos korrupciós vádak, de ezeket ő a saját, intelligensnek semmiképpen sem nevezhető módján elhessegette. Nem volt nehéz dolga, hiszen az ottani állami szervekre komoly hatást gyakorol(hatot)t. Hatalmát csak növelte az a tény, hogy szoros barátságos tartott fenn a szerbiai elnökkel, akiket a boszniai szerbek félistenként tisztelnek.

Mindezek a tényezők oda vezettek, hogy saját útját kezdte járni annak ellenére, hogy ezek a magánkezdeményezések egyáltalán nem feleltek meg az aktuális szerbiai politikai irányvonalnak. Vučić ugyanis – egy kicsit Tito nemzetközi politikáját utánozva – „balra kacsingatott, de jobbra kanyarodott“. Ez a hintapolitika akkoriban, a második világháború után eredménnyel járt, napjainkban azonban egyre veszélyesebb, hiszen az EU nagyobb része és – természetesen – a minden lében kanál USA egyértelmű elkötelezettségre akarja kényszeríteni Belgrádot.

A szerb vezetés lélekben ugyan Moszkva felé húz, de anyagiakat csak nyugat felől remélhet. Ezt a kétlakiságot Dodik nem hajlandó elfogadni, mi több, bizonyos lépéseivel igyekezik borsot törni Vučić orra alá, ugyanis közvetlenül a boszniai választások előtt a Kremlben gazsulált Putyinnak, igyekezvén óvodai piros pontokat szerezni önmagának. Talán azt remélte, hogy ezt a maga javára írhatja az államelnök-választásban. A dolog azonban teljesen fordítva sült el. Az eddigi nagy barátja és korlátokat nem ismerő (eurós) donátora olyannyira megorrolt rá, hogy a szavazás eredményének kihirdetése után nem is gratulált neki a győzelemhez. Ezt a gesztust csupán Orbán Viktor tette meg (lehet korán, mert elrendelték a szavazatok újraszámolását).

Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a jókívánságaival a magyar miniszterelnök jókora bakot lőtt. Úgy tűnik, hogy Budapesten nem ismerik a délvidéki magyarok Dodikra és a szerbiai adófizetők pénzének tekintetében feneketlen zsák szerepét játszó „odaáti“ vezetésre vonatkozó véleményét. Pedig nehezen képzelhető el, hogy a miniszterelnöki tanácsadó testületben senkinek sem szúrt szemet Dodik számos megvető nyilatkozata, amelyeket Christian Schmidt, a nemzetközi közösség boszniai főképviselője személyére tett. Ugyanis a boszniai Szerb Köztársaságra (tehát elsősorban saját magára) nézve semmisnek tekintett és tekint minden, a teljhatalommal felruházott Schmidt által hozott döntést. Ez a hangnem a politikában ugyan nem példátlan, de elfogadhatatlan, és a nyilatkozó bunkóságáról tesz tanúbizonyságot. Az is jelzésértékű, hogy Orbán volt az egyetlen politikus, aki levelével gyakorlatilag Dodik mellé állt.

Egyébként Vučić hallgatólagos elhatárolódása valóságos dührohamot váltott ki a Dodik családban. A lánya és a fia a közösségi médiában valóságos szitokáradattal adta mindenki tudtára, hogy mennyire helyteleníti az apja iránti szerbiai méltatlan magatartást.

Ennek a sértődöttségen alapuló összeveszésnek azonban (reméljük, hogy) van egy hozadéka, illetve esetleg következménye, nevezetesen megtörténhet, hogy a kegyvesztés az eddigi mértéktelen anyagi támogatás szabad szemmel is látható mérséklődéssel jár, ami hasznos hozadéka lesz a szerbiai adófizetőknek, mivel talán kevesebb pénzünk fog ezután átvándorolni a két állam közötti folyón – következménye pedig ugyanez a boszniai szerbek számára.

BOTH Mihály