Évekkel ezelőtt fültanúja voltam, amikor egy sportoló egy klubvezetővel egyezkedett, hogy mennyi pénzért váltana klubot. A kedélyes csevegés egyik pillanatában a versenyző kibökte, hogy a jelenlegi egyesülete havonta négyszáz eurót ígért neki, mire a beszélgetőtársa ezt felelte:
– Ó, hát ha igény mutatkozik rá, mi annak a dupláját is megígérjük, ezen már ne múljon az átigazolás – mondta nevetve, majd hozzátette, hogy ígérni könnyű, már csak az a kérdés, hogy mi kerül a szerződésbe, vagyis hogy mennyit fizetnek ki, mert hiába ígér valaki négyszáz eurót, ha aztán kétszáz kerül a sportoló zsebébe.
Valami hasonló zajlik, legalábbis ami az ígérgetést illeti, az elmúlt hetekben Vajdaság-szerte: a pártok, amelyek az elmúlt négy évben ültek a babérjaikon, és tagjaik ímmel-ámmal, leginkább muszájból merészkedtek ki a polgárok közé, most őrült tempóra kapcsoltak, naponta több települést és embert keresnek fel, mint az elmúlt fél évben összesen. Leendő (város)vezetők szemetet szednek, fát ültetnek, padokat festenek, hogy bizonyítsák a népnek, ők is közülük valók, nekik nem büdös a kétkezi munka, ha kell, ásót, lapátot ragadnak. Hogy ehhez a produkcióhoz tapsol-e a nép, és szemet huny afelett, hogy az ilyen önfényező akciók (amelyek rendszerint közös fényképezkedéssel zárulnak, és felkerülnek a közösségi oldalakra) inkább azt erősítik, hogy a jelenlegi városvezetésnek, amelynek ők a tagjai, négy év sem volt elég a közvállaltban dolgozók munkáján keresztül rendbe tenni a környezetet, az majd június 2-a után derül ki.
Ahogyan arra is választ kapunk majd, hogy a folyamatosan munkahelyük elvesztésével zsarolt polgárok átlépik-e saját árnyékukat, és nem azokra szavaznak, akik az elmúlt hónapokban fenyegették őket, és kötelezték a pártrendezvényeken való megjelenést. És arra is, hogy azok, akik eddig a fotelban ülve elégedetlenkedtek, úgy mérik-e fel, hogy van olyan opció az adott községben, amely változást hozna, és nem azzal kezdené, hogy a családtagjaiknak állami munkahelyet biztosít…
TŐKE János
