Rengetegszer hallottam ismerősöktől (és olvastam híroldalak hozzászólás-folyamaiban ismeretlenektől), hogy Vajdaságban soha nem történik semmi. Nos, ilyenkor – kommenthuszároknak persze csak gondolatban – azt szoktam ajánlani, hogy talán nyissák ki a szemüket, és ne csak nézzenek vele, hanem lássanak is. Merthogy igenis van mit: nyáron például olyan rendezvényeket, amelyek bármely európai régió kulturális kínálatában megállnák a helyüket.

Itt van rögtön a Tanyaszínház, amely egy igazi vajdaságicum: már negyvenhatodik éve járják Bácska és Bánát poros útjait az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatói, hogy megtapasztalják, mi az, ami színházcsinálóként működik ebben a közegben, és közben a szakma és a közönség iránti alázatból is leckét kapjanak. Az idén egy igazi klasszikust állítottak színpadra Kavillón: Szigligeti Ede A cigány című népszínművét. A szövegben megvan a lehetősége annak, hogy némileg aktualizálva az alaphelyzetet, reflektáljon közelmúltunk eseményeire: a rasszizmustól az orosz–ukrán konfliktusig, de a rendezőtől, Crnkovity Gabriellától érezhetően távol áll ez a fajta színházfelfogás. A megosztó témák helyett így olyan problémákra helyezi a hangsúlyt, amelyek elég általánosak ahhoz, hogy a tanyaszínházasok ne váljanak ismét a kisebbségi politizálás céltábláivá. Ezek pedig a hűség és a becsület mellett az arra való képesség is, hogy olvassunk a sorok között. Ez a kételkedés és a kérdésfeltevés, vagy úgy is mondhatnám, a kritikai gondolkodás alapja: hogy ne dőljünk be mindennek, amit el akarnak velünk hitetni, hanem próbáljunk a dolgok mögé látni és mélyebb rétegeikben megérteni az okaikat. A cigány szerelmespárjai sok bonyodalom után ennek köszönhetően lelik meg végül a helyüket azok mellett, akikkel valóban összetartoznak. A lélektani rétegeket tehát elfedi a romantikus szál, ám egy tanyaszínházas produkció esetében ez szinte előírás. Mindenesetre üdítő volt látni, hogy a színinövendékek mekkora lelkesedéssel voltak jelen a színpadon: az összjátékuk kiválónak bizonyult, és nézőként azt kívántam, bárcsak többet látnék ebből az elhivatottságból a kőszínházakban is. Olyannyira közösen uralták a teret, hogy nehéz közülük egyet kiemelni (pláne, hogy hagyományos értelemben vett főszerepről sem beszélhetünk): Szabó Regina házisárkányszerű szomszédasszonya, Dedovity Tomity Lea érzéki és önérzetes Rózsija, Greguss Lilla gyenge virágszálnak tűnő, a hangját mégis kieresztő Évije és nem utolsósorban Sadiković Marijo önfeláldozó és hősszerelmes hegedűse sokat ígérő tehetségről adnak számot. A Tanyaszínház idei turnéja huszonnyolc állomásos, szóval bőven van még lehetőség ízelítőt kapni ebből a magával ragadó lendületből számos vajdasági településen.

Ahogyan Soltis Lajos, Kovács Frigyes és Hernyák György alulról jövő kezdeményezése kiállta az idő próbáját, annak ellenére is, hogy sokszor muszáj-Herkulesként szinte támogatás nélkül gördítették előre a szekerüket, úgy a Malomfesztivál „intézménye” is megszilárdulni látszik: immár tíz éve a legfontosabb találkozóhelye a (nem csak) vajdasági fiataloknak és hosszabb ideje fiataloknak. Kreatív megálmodóinak és aktív önkénteseinek hála annyira egyedi az arculata, hogy nem lehet összetéveszteni egyetlen agyonfinanszírozott kényszerfesztiváléval sem. Falusi, a vidékiséget nem elnyomó, hanem magáévá tevő helyszín, környezettudatosság, „csodabizsu-vurstli és pozitív rezgések”, jammelős lazaság és underground koncertfelhozatal jellemzi. Hogy a fesztivált megelőző, a filozófiától a népzenéig a lehető legszélesebb palettát megmutató alkotótábor-rengetegről már ne is beszéljünk. Nemes cél, jó emberek – ez érződik a hangulaton. És hogy ez nem menne parancsra: a szervezők szeretik, amit csinálnak, ehhez nem férhet kétség.

Ha tehát az időtálló rendezvény receptje kéne, itt van egy: végy egy maroknyi cselekedni vágyó huszonévest, akik együtt meg tudják valósítani azt, amit előttük mindenki lehetetlennek tartott; engedd, hogy a pozitív flow-jukkal bevonzzák a náluk is fiatalabbakat, hogy azután bevonják őket a munkába; tégy eléjük kihívásokat, amelyek kreatív megoldást kívánnak, és ezáltal még inkább összekovácsolják őket. Könnyűnek tűnik, ugye? Benne lenni persze bonyolultabb és jóval melósabb is. Ezért is érdemlik meg ezek az emberek, hogy elmenjünk a rendezvényeikre: hogy megnézzük a legújabb Tanyaszínház-előadást, még akkor is, ha közben csípnek a szúnyogok, a mellettünk ülő kényszeresen kommentálja a látottakat, és a fűben kell ülnünk (gyengébb idegzetűeknek pedig most szólok, hogy ebben az idei előadásban még a megszokott trágárságoktól sem kell tartani); és hogy elmenjünk malmozni, még akkor is, ha túl sok ott a szalma meg a vega kaja, a fesztiválozók pedig hippinek tűnnek (és az is megeshet, hogy egy-egy műhelymunkán olyat hallunk, amit addig elképzelni sem tudtunk – ja, kérem, ezt nevezik szemléletformálásnak, és maga az élet is kegyetlen szemléletformáló).

Szóval egyszerű: értékeljük azt, amink van. Ha pedig megnéztük, és nem tetszik, csináljunk jobbat! A recept már megvan hozzá.

BERÉNYI Emőke