Nem először és minden bizonnyal nem is utoljára írjuk és mondjuk, hogy az utóbbi kétszáz (vagy több) évben a mezőgazdaság a mindenkori hatalom alapvető kizsákmányolási alanya volt, és nyilván marad.

Ma már csak az idősek emlékeznek arra a katasztrofális időszakra, amikor a második világháború után a kommunisták hatalomra kerültek, és úgyszólván első dolguk volt a helyi besúgóik hathatós segítségével, hogy elvegyék a parasztoktól nem ritkán az utolsó szem gabonát is. Akkor eme embertelenségüket azzal magyarázták, hogy a népnek szüksége van az élelemre, hiszen a négy évig tartó vérzivatarban „kifáradt hősöknek” biztosítani kell a létfenntartás alapvető feltételeit.

Olykor be nem vallottan, de legtöbbször cinikusan kimondva azzal intézték el ezt az államilag szervezett rablást, hogy a „paraszt mindig feltalálja magát”. S ebben nem tévedtek, hiszen a falusi gazdaságok fennmaradtak, az iskolázatlan, olykor analfabéta emberek tovább túrták a földet, és igyekeztek mindennap kenyeret tenni a család asztalára.

A későbbiek során a sztálinistából szocialistává lett főkáderek belátták, hogy ebből előbb-utóbb nagy baj lesz, és ha nem is adtak szabad kezet az embereknek, hiszen tíz hektárra korlátozták a tulajdonolható szántóföld területét, szemet hunytak az illegális bérletek felett. Mi több (de már a hetvenes években), úgynevezett zöld hitellel támogatták az akkor igen divatosan többtermelésnek nevezett fejlődést. A sarcolás azonban nem maradt el, csak formát változtatott.

A folyamatos kizsákmányolásnak az lett az eredménye, hogy aki csak tehette, szabadult a paraszti munkától. Kezdetben a közeli (vagy távolabbi) városokban kerestek munkát, a határok megnyílásával pedig tömegesen vándoroltak külföldre a fiatalok. A következmények ismeretesek. Szerbiában jelenleg csaknem ezerötszáz falu jóformán elnéptelenedett, vagy csak olykor jelennek meg a kései örökösök, amikor szabadulni igyekeznek a nagyváros zajától, és hétvégi pihenőjüket őseik (olykor már romos) házában töltik.

Pedig a mezőgazdaság szerte a világon húzó ágazatnak számít. A népességszaporulat miatt egyre több élelmiszerre van szükség, és ma már oda jutottunk, hogy az egyre korszerűsödő termelési technológia ellenére is a föld lakosságának nagyjából egyharmada éhezik.

A földművelésnek és az állattenyésztésnek, különösen a csak elmaradott ipari technológiával rendelkező országokban, mint amilyen Szerbia is, egyre nagyobb szerepet kellene kapnia. Ezt a jelenlegi honi hatalom is felismerte, de egy kezdeti nekilendülés után jócskán visszavett a támogatásból. Néhány évvel ezelőtt ugyanis hektáronként tizenkétezer dinárral támogatta a parasztokat, majd ezt az összeget igyekezett folyamatosan lefaragni. Az ugyan nem fér a képükre, hogy pénzhiányra hivatkozzanak, hiszen az államelnök napjainkban is a szélrózsa minden irányában, de főleg dél és nyugat felé küldi az eurómilliókat, másrészt a központi bank kormányzója és a pénzügyminiszter is az állami tartalékok növekedésével dicsekszik, de nem ritkán mégis kilóg a lóláb, vagyis elejtett szavakból és a sorok között megbúvó utalásokból nem nehéz arra következtetni, hogy „kerüljön, amibe kerül, annyi úgysincs” miatt kénytelenek összébb zárni azt a bizonyos mezőgazdasági ollót. Ennek legújabb példája a napokban látott napvilágot. Tavaly ugyanis a húsz hektárig terjedő terület után hektáronként 5200 dinár támogatást kaptak a gazdák, az idén azonban ennél kevesebbre, pontosabban mindössze 4000 dinárra számíthatnak, miközben folyamatosan drágul az üzemanyag, a vetőmag, a műtrágya…

Megválaszolatlan kérdés, hogy a kormány, természetesen a mezőgazdasági minisztérium javaslatára, miért éppen most, a termelési ciklus közepén hozta meg ezt a határozatot?  Ez annál is inkább furcsa, mert az idei évre elkészített költségvetésben a büdzsé 5 százaléka, vagyis 57 milliárd dinár járna a mezőgazdaságnak, ezzel szemben most már szinte biztosra vehető, hogy 13 milliárddal kevesebb jut. A ki nem mondott ok eléggé egyértelmű: a földművesek már az ősszel/télen felszántották a földet, vagyis csaknem teljesen előkészítették a tavaszi vetésre, s amint az időjárás lehetővé teszi, vetnek. Még akkor is, ha tisztában vannak azzal, hogy a nyáron és ősszel veszteséget fognak aratni. Mert a kenyérgabona ára az utóbbi években, a be nem ismert infláció ellenére is, egyre lejjebb csúszik, míg a termelési költségek növekednek.

Az pedig egyenesen cinizmusnak tekinthető, hogy néhány héttel ezelőtt az „illetékesek” eldöntötték, hogy az idén (is) kiváló lesz a búza hozama, és minden bizonnyal legalább egymillió tonnát exportálhat az ország. Ilyen jól tudják ezt a minisztériumban, ahol a „szakemberek” nem kis hányada azt sem tudja, melyik végén kell megfogni a kapát!

Vajon ezzel akarnak hízelegni azoknak, akiket nagyon hosszú évek óta mostohagyerekként kezelnek?

Both Mihály