Van annak már lassan két hete is, hogy a német kancellár kissé feszengve ugyan, de vendégeskedett egyet Belgrádban. Pontosabban: Olaf Scholz üzletelni jött Szerbiába, s hogy ne legyen akkora az égés, amiért egy féldemokratikus, félautoriter, egyébként is gyanúsan Moszkva-barát társasággal bizniszel, hozta magával Maroš Šefčovičot, az Európai Bizottság energiaügyekért felelős alelnökét, illetve a Mercedes-Benz vezetőjét és a Stellantis vezérigazgatóját. Na meg persze a Rio Tinto brit–ausztrál bányászati cég képviselőjét is. És szépen megállapodtak a szerb állam vezetőivel a „fenntartható nyersanyagok” csúcstalálkozóján arról, hogy bizony, meg fog nyílni a Jadar völgyében, Szerbia közepén az a lítiumbánya, amely ellen Szerbia polgárai évek óta keményen tiltakoznak.
Amikor Scholz és Šefčovič aláírása landolt a dokumentumon, nagyjából lenullázódott annak a többéves tüntetéssorozatnak minden hozadéka, amit az egészségüket és a környezetüket féltő polgárok elértek eddig.
Merthogy kell az akkumulátorgyártáshoz a lítium, ez a legfőbb alapanyaga, Európa legnagyobb lítiumlelőhelye meg éppen Szerbiában van. Világszerte amúgy van ebből a cuccból elég sok Kínában, Ausztráliában meg az Egyesült Államokban, sőt, még Németországban is, de Európában lényegében meglehetősen kevés helyen. És a kevés hely közül a leggazdagabb lelőhely azon a mintegy hatszáz hektáros területen van, amely a Drina és a Száva vízgyűjtő területén, a Jadar folyócska völgyében található. Ez pedig, gondolják a politikusok és az üzletemberek, nem maradhat a föld mélyében, amikor egész Európa a zöld átállásban érdekelt, amikor az Európai Unió mielőbb szeretné kivezetni a belső égésű motorokkal szerelt autókat az útjairól (igen, ez a benzines és dízeles autókat jelenti, és azt, hogy 2035-től nem lehet majd ilyen motorral hajtott kisteherautókat és személygépkocsikat árulni – vannak ugyan bizonyos kivételek, de nem érdemes elveszni a részletekben).
Mindez valóban szépen hangzik, tisztább levegő, kevesebb szmog Berlin és Frankfurt, Párizs és Madrid utcáin, tényleg dicséretes. Csakhogy a mai európai ember folyamatosan közlekedik valahova, munkába jár, vásárol, kirándul, üdül meg mindenféle olyasmit csinál, amihez el kell távolodnia az otthonától. Rendszerint jó messzire. Ezt pedig általában kocsival teszi. Itt jönnek a képbe az elektromos autók, merthogy azok nem bocsátanak ki szén-dioxidot, ami jó a bolygónak. De az autónak valamilyen energiaforrás azért kell. És már el is érkeztünk az akkumulátorokhoz, amelyeknek viszont legfontosabb alkotóeleme, mint mondottuk, a lítium. (Egyébként ezt az anyagot mindannyian a zsebünkben is hordjuk, a telefonunkban, annak az aksija is tartalmazza.) A lítiummal az a gond, hogy az anyag maga ugyan számos jó tulajdonsággal bír, de a könnyű kitermelhetőség nem tartozik közéjük. Különböző, nagyon erős maró hatású savakkal kell dolgozni, hogy ki lehessen bányászni, a savak pedig bejutnak nemcsak az adott térség minden négyzetméterébe, hanem a vízkészlet révén jóval messzebbre is. Egy lítiumbánya környéke általában a holdbéli pusztaságra emlékeztet néhány év kitermelés után, a lakosság egészségére gyakorolt hatása pedig pusztító.
Mindebből már sejteni lehet, hogy a lítiumbányászat igencsak drága mulatság. A szerbiai lelőhely Európa lítiumigényének majdnem a teljes egészét fedezni tudná, évi tíz-tizenkétmilliárd eurós bizniszről van szó. Ez pedig az igen szerény gazdasági képességű Szerbia számára eszméletlen mennyiségű pénz, még ha csak egy része is illetné a központi költségvetést. Ehhez képest mit számít, hogy az egész Jadar-völgy vélhetően hamarosan lakhatatlanná válik?
Amikor néhány héttel ezelőtt Aleksandar Vučić arról beszélt a Financial Timesnak, hogy Szerbia nyolcszázmillió dollár értékben adott el fegyvereket nyugati országoknak, amelyek aztán továbbadták azokat Ukrajnának, sokan értetlenül néztek, hogy vajon csőbe húzta-e a brit lap a szerb elnököt azzal, hogy kiügyeskedte belőle ezt a választ, vagy csak figyelmetlen volt az államfő, akinek az erősen oroszbarát hazai környezetben ez vélhetően nem hozott jó belpolitikai pontokat. Egy bő hónap távlatából viszont inkább úgy tűnik, hogy ez a nyilatkozat inkább szolgálta az európai aggodalmak csitítását azzal kapcsolatban, hogy egy deklaráltan Moszkva-barát, egyesek szerint erős orosz befolyás alatt álló országgal készül Európa egyik legnagyobb állama üzletelni. Olaf Scholz valószínűleg jobban érezte magát attól, hogy ha már Szerbiával akar üzletelni, legalább mutathasson olyan képet a saját választói számára, hogy nem Putyin játszóterére készül belépni.
Nem mellesleg az az évi tíz-tizenkétmilliárd eurós biznisz arra is jó, hogy Berlin kissé rövidlátóvá váljék, ha az emberi jogok belgrádi értelmezéséről esik szó, ha a választások tisztaságát befolyásoló ügyek kerülnek előtérbe, vagy ha a sajátos Kína-politika van a fókuszban. Ha Németország termelheti ki a lítium egy részét, ezek a kérdések lényegesen kevesebb figyelmet fognak kapni.
Az Európai Unió és a szerb kormány képviselői tehát aláírták a belgrádi találkozón a szándéknyilatkozatot, amely stratégiai partnerség létrehozására vonatkozik, amelynek célja a kritikus nyersanyagok kiaknázása. Emellett a szerb kormány és több érintett vállalat szándéknyilatkozatot fogadott el, amelyben elkötelezik magukat „a magas szintű környezetvédelmi és fenntarthatósági sztenderdek” betartása mellett. Vučić emellett, úgy tűnik, azt is elérte, hogy a német és más európai autóipari vállalatok Szerbiában építsék fel az akkumulátorgyáraikat, s ne csak a nyersanyagot próbálják elszállítani.
Munkahelyek nyílni fognak, dől majd a pénz a költségvetésbe, amiből gyógyítani lehet azokat, akik a lítiumbányászat miatt szenvednek maradandó károsodásokat, az újonnan épülő aksigyárak is hozzáteszik majd a magukét a környezetkárosításhoz, ráadásul Vučićnak nem kell aggódnia, hogy a jövőben bárki is számonkérné hatalomgyakorló szokásait.
Jó üzlet ez. A hatalom számára legalábbis.
Aki ezek után sem érti, hogy miért kell eljárni szavazni, és miért kell megfontoltan karikázni, annak többet már nem tudunk segíteni.
KOCSÁNYOS Pálma
