Négy hét, vagyis huszonnyolc nap telt el az újvidéki tragédia óta. Már senkinek nem kell elmesélni, mi hogyan történt, hányan haltak meg, és mikor. Mindenki tudja, de továbbra is mindenki értetlenül áll a történtek előtt. Péntekenként, pontban 11 óra 52 perckor, aki úgy érzi, megállna tizenöt percre, emlékezni, egyfajta igazságtételért könyörögni, megteszi, akárhol is legyen abban a pillanatban. A véres kézjelek szaporodnak, az ellenzéki politikusok, független aktivisták rendőrökkel csapnak össze, majd a parlamentet és egymást sem kímélik. Dühösek, tehetetlennek érzik magukat, nem tudják, hogyan lehetne megálljt parancsolni ennek az őrületnek. Mi lehetne a megoldás, hogy azok, akik itt maradtak, ne félelemben éljék az életüket? Hogy lássák, a lemondások, letartóztatások, lehet, csak színjátékok, a valódi felelősök pedig megússzák? Hogyan lehetne felszámolni ezt a korrupt rendszert, ami mindenhová beette magát, még az életünket talán alig befolyásoló tényezőre is kihatással van?

Úgy tűnhet, mintha csak maroknyi ember küzdene most, miközben sokan forronganak. A belgrádiak, mert átlátható projekt nélkül lebontanák a város egyik szimbólumát, a Száva-hidat. Az oktatásügyi dolgozók, mert nem védi meg őket senki, és mert a kormány nem tartotta be az ígéretét: se biztonságosabbá nem tette az oktatásügyet, de nem adta meg a kért fizetésemelést se. A földművesek és állattenyésztők, akik most nem mertek utcára menni, mert megfenyegették őket. Az újvidékiek, akik úgy érzik, a tragédia idején mintha mindannyian ott álltak volna az előtető alatt.

Tényleg úgy tűnhet, ők mindannyian, külön-külön csak maroknyian vannak.

Mi pedig, mintegy kívülállóként, csak sóhajtunk, ha magánbeszélgetésekben felmerülnek kényes témák, vagy elhessegetjük, vagy csak hümmögünk, mondván: nem olvasunk híreket, nem tudjuk, kinek miért kellene felelősnek lennie. Miközben nincs olyan pólusa a közéletnek, az életünknek, ahová ne szivárgott volna be. Állítjuk, minket nem érdekel, nem foglalkozunk vele, nem hagyjuk, hogy befolyásolja a mindennapjainkat.

Csakhogy ennek pont az ellenkezője történik. Pontosan ezért, mert hagytuk. Mert azt hittük, minket nem érint, minket nem érdekel, mi nem szólunk bele, minket nem kérdeznek.

Lehet, hogy kérdezni már nem kérdeznek.

Mert hagytuk. Mert hagyjuk.

TÓMÓ Margaréta