„Szarajevó ostroma alatt a legrosszabb időszaknak a katolikus karácsonytól, december 25-étől a Szilveszter éjszakáján át az ortodox karácsonyig, január 7-ig terjedő időszak számított. Tudtuk, hogy akkor esélyünk sincs, a gránátvetők intenzívebben lőttek, mint máskor, az orvlövészek meg fáradhatatlannak bizonyultak. Minden más napon élt a remény, hogy elcsendesednek a harcok, hogy megkezdődnek a háború végét célzó tárgyalások, hogy megszűnik a pokol. Csak a szent napok és az újévi ünneplés idején tudtuk biztosan, hogy ez nem történhet meg.

A világ ezeken a napokon a karácsonyi vacsorákat kísérő imákkal foglalkozott, a boldogabb és szerencsésebb új év köszöntésével. Abban az időszakban a világ médiája számára megszűntünk létezni, mert halálunk, sebesüléseink és az éhezésünk nem illett az istenfélő, ünnepi vacsoraasztalok és a szilveszterezők ünneplése mellé. Szeretném, ha ebben az évben, lehetőleg minél előbb véget érne az ukrajnai háború, ha azokat a fiatalokat, akiket a tiltakozásuk miatt halálra ítéltek Iránban, minél előbb szabadon bocsátanák, ha a törökországi politikai elítélteket kiengednék a börtönökből, ha a Guantanamo Bayen működő illegális amerikai börtönt végre felszámolnák, az ott több mint húsz éve vádemelés nélkül fogva tartott harmincöt rab sorsa pedig rendeződne” – írta január első napján az ismert szarajevói rendező, Haris Pašović egy Facebook-bejegyzésben.

Pašović tudja, mit beszél: az ostrom poklát a bosnyák fővárosban élte át, ráadásul úgy, hogy annak kezdetén még nem is tartózkodott Szarajevóban, sok nehézség árán jutott be az akkor már körbezárt katlanba. Hogy tudta-e, mire vállalkozik, amikor odament, vélhetően csak ő mondhatná el. De mostani bejegyzésének súlyát éppen az adja, hogy az esetlegesen kínálkozó lehetőségek ellenére ő maradt. Maradt a pokolban, maradt az orvlövészek gyűrűjében, maradt a mindennapos gránátesőben. Mert hitt abban, hogy oda tartozik, ott van dolga.

Ahogy marad a Kárpátaljáról elszármazott Mari is Kijevben, a pincében, a hidegben, a sötétben a gyermekével, noha rokonai igyekeznek rábírni, hogy legalább a gyerek miatt meneküljön el a városból. Nem fog elmenni, s ezt sem édesanyja, sem nagynénje, sem a már régóta külföldön élő rokonai nem fogják megérteni. Marad, mert hiszi, hogy ott van dolga, és ott van jövője, mert meggyőződése, hogy egyszer megszűnnek az öngyilkos drónok támadásai, hogy egyszer megint lesz fény, meleg és csapról folyó víz a lakásában.

Az iráni fiatalok is folytatják a tüntetéseiket, nők és férfiak közösen az elnyomó rezsim ellen, amely a „rosszul” viselt fejkendő miatt bebörtönöz, majd a börtönben halálra ver nőket, a tiltakozókat pedig bíróság által kimondatott halálbüntetéssel sújtja. Tüntetnek, mert hiszik, hogy joguk van a hajuk takarása nélkül az utcára lépni, ha ahhoz van kedvük, mert hiszik, hogy húguk, nővérük, kedvesük öltözködéséhez a vén ajatollahnak nincs köze, akármennyire is igyekeznek az imámok az ellenkezőjét bizonyítgatni. A tüntetések szeptember közepe óta tartanak, eddig több száz halálos áldozattal jártak, de némi eredményt is sikerült elérni, Irán ugyanis december elején eltörölte az erkölcsrendőrséget, azt a szervezetet, amelyet Útmutató járőr néven nem is olyan régen, 2005-ben hoztak létre, s amely gyakorlatilag vallási rendőrségként működött. A szabadság ennek a szervezetnek a feloszlatásával nem köszöntött be Iránba, de egy pici reménysugarat jelent. Olyat, amiért akár a halállal is dacolni érdemes.

Nem folytatják viszont a tiltakozást a koszovói szerbek, akikből megint hülyét csinált a szerb államfő. Aleksandar Vučić ugyanis szólt, hogy ideje lebontani a december elején felállított barikádokat, ideje hazamenni most már. Hogy történt-e valami a torlaszállítás és azok lebontása között? Lényegében nem. Ugyan a koszovói hatóságok házi őrizetbe helyeztek egy szerb nemzetiségű exrendőrt (aki letartóztatásba sem került volna, ha Belgrád nem kezd el „ügyeskedni”), de ennyi. Nem változott a pristinai vezetés álláspontja a rendszámtáblaügyben, nem alakult meg a koszovói szerb községek közössége – éppen semmilyen előrelépés nem történt az ügyükben. Vučić a legrosszabb amatőrökre jellemző módon csinált egy végtelenül rossz és teljes egészében előre látható végkimenetelű előadást, majd, amikor látta, hogy semmire sem jut vele, egyszerűen csak odaszólt, hogy ideje pakolni. Hogy menet közben a lehető legmagasabb szintre emelte a szerbiai hadsereg készültségi szintjét, hogy tarackágyúkat vezényeltetett a határra (majd, miután elkészültek az erről szóló videofelvételek, szépen visszavezényeltette őket a kaszárnyákba), hogy a fél világot fenyegette az „éppencsakkinemtörő” koszovói háborúval? Kit érdekel? Jött az amerikai nagykövet, szólt, hogy véget kéne vetni a bohózatnak, úgyhogy vége is lett, közben meg a szerb kormányfő meg a kormány Koszovó-ügyi irodájának vezetője nem győzött hálálkodni Vučićnak, és hangsúlyozni, hogy mekkora győzelmet aratott. A győzelem pedig, ismételjük meg: egy ember házi őrizetbe helyezése.

Vučić december 29-én még nem olvashatta Pašović január elsejei bejegyzését – de joggal feltételezhetjük, hogy ha magától ennyi esze nem is volt, valaki azért szólt neki: így,  az ünnepek táján a kutya nem fog törődni azzal, hogy éppen milyen harci készültség van Szerbiában, meg hogy hány szerb fagyoskodik valami teherautókon forradalmárt játszva, jobb lenne tehát hagyni ezt az egészet a csudába. Ha ő ezt el tudja adni világra szóló győzelemként itthon és a koszovói szerbek között is, ám legyen. Kellemetlen ugyan, mert azt jelenti, hogy a csettintésére legközelebb is bármi hülyeségre kapható lesz a nép, de hát van ilyen. Idő kell, amíg sokakban megszületik a felismerés, hogy nem ez az irány az, amerre menni kellene.

Nekünk pedig az új évben marad a remény, hogy sem Vučić, sem mások nem zuhannak be abba a szakadékba, amelynek a szélén tántorognak.

Ha sikerülne kissé eltávolodni a peremétől Vučićnak is, másoknak is, talán egy kicsit jobb hely is lehetne az idén a világ.

De erre kevés az esély.

KOCSÁNYOS Pálma