Mint a mesében, volt egyszer egy minden eresztékében recsegő, ropogó tákolmánynak tűnő államszerű valami, aminek önkinevezett vezére (vagy inkább „voždja”?) eldöntötte: ha már az eredeti kezd széthullani, meg kell alkotni egy, az eredetivel megegyező nevű hasonlatosságot, ami kisebb lesz, de ugyanolyan piros-fehér-kék színű, majd később a bátor harcosai tenni fognak róla, hogy újra naggyá váljon. Még arról is hadovázott, hogy arra is készen állnak, hogy közben városokat és hidakat kell lerombolni, de azoktól szebb és régebbi – őt és hős harcosait dicsőítő – építmények fognak kikerülni a kezeik közül.

Arról már többször és több helyen is írtam, hogy eközben a Jugoszláv Néphadsereg maradványa tovább háborúzott, a harcok pedig átterjedtek a magát függetlenítő Horvátországból az ugyanezt megtevő Bosznia-Hercegovinába. Ekkor a hadúr úgy ítélte meg, elérkezett a pillanat, meg kell alkotni – a bátor és hozzá hű Montenegróval együtt – egy régi-új államocskát, amit Kis-Jugoszláviaként álmodtak meg, de így is becézték. A „hozzáértő” követői megírták a leendő valami alkotmányának a javaslatát, így kijelölték a jeles napot, 1992. május 31-ét, amikor Szerbia polgárai (Montenegró ilyesmivel nem szeretett volna bíbelődni) népszavazáson (referendumon) fogják elfogadni az „istenadta nép”, a „vožd” és társai nagy-nagy álmainak igencsak szűkre szabott változatát. De ha lúd, akkor legyen kövér: ezzel együtt – mivel biztos volt a referendum sikerében – az urnák elé járulók azonnal válasszák meg a még nem létező állam parlamentjének szerbiai alsóházi tagjait. A választásokon megjelenő szükséges tömeget a ráadásként megszervezett – megint csak szerbiai – helyhatósági (önkormányzati) választások szavatolták.

Csakhogy akkor már Oromhegyesen nagyban zajlott a háborúellenes megmozdulás, így a már létező délvidéki/vajdasági magyar párt vezére(i) kiadta/kiadták az ukázt: mindenkinek készülődni kell a választásokra, azokon részt kell venni.

Mivel bizonyítani tudtuk, hogy május 10-én délelőtt a harctérről kivont, majd Zentán és Magyarkanizsán állomásoztatott 92 páncélossal körülfogta a hadsereg Oromhegyest, szerbiai képviselőink (Csubela Ferenc, Kasza József és dr. Páll Sándor) már másnap meghallgatást kezdeményeztek az akkori köztársasági elnöknél, aminek az eredménye az lett, hogy kedden a páncélosok visszatértek ideiglenes tartózkodási helyükre. Azonban biztos forrásból tudom – ha az illető füllentett, akkor most hazudok –, hogy aznap volt a köztársasági elnöknek még egy találkozása a VMDK csúcsvezetésével, akik meggyőzték a „voždot” arról, hogy az itteni magyarok részt fognak venni a választásokon, nem éri majd csalódás.

Így került sor május 15-én a VMDK Kanizsa Körzeti Szervezete elnökségének ülésére Oromhegyesen. Mivel éppen én voltam az elnök, elmondtam az aggályaimat, elismertem eredményes munkájukat a választásokkal kapcsolatban, azonban a tudtukra adtam, hogy abban nem akarok részt venni, majd rájuk bíztam, hozzák meg a szükséges döntéseket. Ekkor a megjelentek – rajtam kívül – egyhangú döntést hoztak1, aminek a lényege:

Mivel a hatalomhű sajtó azzal vádolt meg bennünket, hogy választási propaganda céljából álltunk az oromegyesi asszonyok, feleségek, anyák és leánytestvérek békemozgalma mellé, kötelességünknek tartjuk közölni Kanizsa község polgáraival a következőket:

  1. Tudatában vagyunk, hogy a lokális és a tartományi választásokat óriási szavazattöbbséggel megnyerhetnénk;
  2. Ismerjük Európa véleményét a Szerb Köztársaság, illetve a 3. Jugoszlávia területén tervezett választási cirkuszról;
  3. Saját bőrünkön tapasztaltuk a hatalom, a hatalmi párt és a katonai hatóság előkészületeit a világ „legdemokratikusabb választásaira”.

Mindezek alapján körzeti szervezetünk elnöksége a választásokkal kapcsolatban a következő döntéseket hozta:

  1. Kanizsa község területén nem állítunk jelölteket a helyhatósági, a tartományi és a szövetségi választásokra.
  2. Fölhívjuk Kanizsa község minden polgárát, ne jelenjen meg 1992. május 31-én a választásokon, ne legyen cinkosa a gátlástalan hatalomnak, ne engedje meg, hogy szavazataival manipulálva meghosszabbítsa embertelen diktatúráját!

Végezetül csak annyit: megtartották a választásokat. Oromhegyesen 5%, Magyarkanizsa községben 10%, a Tisza menti községekben mindenhol 20% körüli volt a szavazók száma. Az elsődleges eredmények szerint Szerbiában a választók 50,2%-a szavazott, majd összeadtuk az igennel és nemmel, valamint az érvénytelenül szavazók számát, és csodák csodájára az összesen megjelenők 102%-a adta le a voksát. Pár nappal később az előző adatok magyarázata nélkül korrigálták az eredményeket, így lett az 50,2-ből 52%, a 102-ből 100 %. Győzedelmeskedett a szerbiai demokrácia!

BALLA Lajos