Kedden délben, lapzártánk pillanatában immár nyolcadik napja tart az a tiltakozó megmozdulás, amelyben a tüntető egyetemisták blokád alá vonták a Szerbiai Rádió-Televízió minden épületét. Nem tudom, kinek tűnt ez fel, azaz, hogy az országban hányan vannak, akik részletesen be tudnának számolni arról, hogy ez a zárlat milyen fennakadásokat okoz a műsorrendben, de azért a tényszerűség kedvéért állapítsuk meg: napok óta sajátos formában kerül adásba a köztévé reggeli műsora, műsorvezető nélkül, a műsorfolyam más részei is meglehetősen furcsa módon készülnek, hiszen az egyetemisták igyekeztek lezárni a tévé mindkét telephelyét Belgrádban, ami azt jelenti, hogy minél hatékonyabban igyekeznek megakadályozni a tévében dolgozókat abban, hogy bejuthassanak a munkahelyükre.

A köztévé hivatalosan ugyan tiltakozik a blokád miatt, azonban a dolgozók informális szervezete, a „Naš pRoTeSt“ (azaz a Mi Tiltakozásunk a magyarra lefordíthatatlan szójátékkal, ami a nagybetűs szavak egybeolvasásával a Mi RTS-ünk kifejezést eredményezi) ugyanakkor követeli annak a megállapítását, hogy kit terhel felelősség az egyetemisták sértegetéséért a műsorfolyamban. Követelik a köztévé tájékoztatási műsorának fő- és felelős szerkesztőjétől, illetve helyetteseitől, hogy sürgősen közöljék: ki írta azt a szöveget, amely az április 16-i híradóban hangzott el, s amelyben a tiltakozó egyetemistákat a nácikkal hasonlították össze, illetve azt is, hogy azok, akik felelőssé tehetők annak a szövegnek a sugárzásáért, azonnal mondjanak le.

A blokád nyolc napja meglehetősen vidám hangulatban telt: a főváros központjában lévő, a Takovska utcában található telephely előtt szól a zene, a demonstrálók énekelnek, táncolnak, a polgárok adományaiból bőséges húsvéti lakoma is került a hirtelenjében felállított asztalokra, festett tojásokkal sakkoznak az egybegyűltek – és mindent összevetve meglehetősen vidám a hangulat.

Annak ellenére, hogy az egyetemisták követelése a köztévé szempontjából a legkevésbé sem vidám: a demonstrálók ugyanis azt állítják, addig maradnak a székház előtt, amíg az illetékesek nem írják ki az Elektronikus Média Szabályozó Tanács (REM) új tagjainak megválasztásához szükséges pályázatot, vagy „amíg meg nem szűnik a köztévé”.

A követelés meglehetősen elvontnak tűnik. Mindaddig, amíg nem emlékeztetjük magunkat arra az „apróságra”, hogy a REM felelős az elektronikus médiára vonatkozó törvények betartatásáért – többek között azoknak az előírásoknak a tiszteletben tartásáért is, amelyek a választási kampányok idejére érvényesek. Ha tehát egy ténylegesen független testület jönne létre, akkor az már egy nagy lépés lenne afelé, hogy az országos elérésű televíziók például ne a Szerb Haladó Párt kihelyezett fiókintézeteiként működjenek. És ez vélhetően nem kis hatással lenne egy majdani választási eredményre, aminek a haladók nyilván nem örülnének…

A köztelevízióról szólva érdemes emlékeztetni még egy dologra: nevezetesen a huszonhat évvel ezelőtti éjszakára, amikor a NATO bombázta annak épületét.

Mondhatnánk, hogy régen volt az, ma már nem sok értelme van beszélni erről, de azért érdemes néhány párhuzamot figyelembe venni.

A NATO (talán vitatható módon, de) legitim célpontként jelölte meg a köztelevíziót. A szerbiait és az Újvidéki Rádió-Televíziót is, mondván, hogy azok az állami propaganda eszközei, amelyek akkoriban élen jártak a gyűlöletszításban és az elnyomásban. Ma már, amikor bárki kaphat országos sugárzási jogot, ez kevéssé érvényesül, hiszen sorolhatnánk a közmédiához viszonyítva sokkal, de sokkal véresszájúbb, uszítóbb, gyűlölködőbb tévécsatornák nevét, de a miloševići érában ez a kétes dicsőségű elsőség ténylegesen az állami médiát illette.

Akárhogy is, a NATO előre figyelmeztetett. És aztán 1999. április 23-án kora hajnalban be is csapódott a Szerbiai Rádió-Televízió épületébe az a lövedék, amely tizenhat embert ölt meg.

Abban az időben a szerbiai kormány tájékoztatásért felelős minisztere egy bizonyos Aleksandar Vučić, a Szerb Radikális Párt akkori ifjú titánja volt.

Ő volt az, aki munkakötelezettséget rendelt el a bombázás ideje alatt a médiában dolgozók számára.

Ő az, akinek a lelkén szárad tizenhat ember halála.

Nem állítjuk, hogy ő maga tudta volna előre, hogy pontosan mikorra várható a köztévé bombázása. Nem is állíthatjuk, hiszen utóbb kiderült: a tulajdon édesanyja is az épületben tartózkodott, és csak a szerencséjének köszönhetően nem éppen abban a szárnyban, amelyet találat ért. Az viszont tény, hogy sokan tudták a támadás pontos idejét. És a „sokan” között vezető politikusok éppúgy voltak, mint az állami tévé fontos beosztású tisztségviselői. Az akkori vezérigazgatót el is ítélték, amiért nem üríttette ki az épületet, noha tudott róla, hogy támadás várható.

Nem került azonban bíróság elé senki az akkori szerbiai kormányból. A tájékoztatásért felelős miniszter sem.

Azóta újabb tizenhat ember halála szárad a lelkén. Amikor 2024. november 1-jén leomlott az újvidéki vasútállomás előtetője, az egykori tájékoztatási miniszter már államfőként jelentette be, hogy biztosan nem az épület felújítása okozta a katasztrófát, hiszen az előtetőt az a felújítás nem is foglalta magába…

Azóta már tudjuk, hogy ez éppen úgy nem igaz, ahogyan nem volt igaz az sem, hogy az ország vezetői ne tudtak volna a tévé elleni, várható NATO-támadásról huszonhat éve. Ahogyan azt Janko Baljak Anatomija bola – 02.06 című dokumentumfilmjében a köztévé bombázása egyik áldozatának édesapja mondta: ahogyan a hatóságok „semmit sem tettek, hogy megvédjék az embereket, akik a bombázások kezdete óta célpontnak számíthattak”, ugyanúgy a vasútállomás felújításakor sem tettek semmit annak érdekében, hogy elkerülhető legyen egy tragikus kimenetelű szerencsétlenség. Ahogyan az első esetben az áldozatok minél nagyobb száma volt a cél, úgy az utóbbiban az egyszerű harácsolás, a túlszámlázások, az ellenőrzések elkerülése, a politika által kijelölt célok bármi áron való megvalósítása akár a biztonság rovására is.

Egy jogállamban, ha egy politikus elszúr valamit, felelősségre kell vonni. Ha ártatlan, majd bizonyíthatja ezt a bíróságon. Ha vétkes, bűnhődnie kell.

Kétszer tizenhat ember halála nem semmiség.

És nem lenne szabad hagyni, hogy egy politikus kétszer is elkerülje a felelősségre vonást.

Hiszen objektív felelősség mindkét esetben terhelte, már csak a betöltött tisztsége miatt is.

KOCSÁNYOS Pálma