Lassan indultak be a dolgok. Meglehetősen békés napok voltak azok a blokád alá helyezett egyetemeken, annak a végzetes 2024-es évnek a végén. A hazai irodalom gyöngyszemeiről és az életfilozófiáról beszélgettünk egy kávé mellett, amit a Bölcsészettudományi Kar félemeletén lévő teakonyhában főztünk. Aztán a zsebünkbe gyömöszöltünk néhány bajaderát, és átugrottunk a szemben lévő rektorátusra, hogy zongorázzunk, és megnézzük, mit csinálnak az ott őrködő fiatalok. Megtisztelő volt számomra, hogy az egyetemisták megengedték, hogy együtt legyek velük, és átéljem azokat a megpróbáltatásokat, amelyekkel az elmúlt hónapokban szembesültek.

A karok tantermei valódi kis műhelyekké alakultak át, ahol a transzparensek és a tiltakozások anyagai készültek. Mindent kézzel csináltak, karikatúrákat rajzoltak, és nagy betűkkel írták fel a szót: szabadság. A 208-as tanterem lett a mi hálószobánk. A táblákra mindenütt különféle üzeneteket, ifjonti szerelmes ódákat és olyanok sorait írták fel, akik már rég egy másik dimenzióban léteznek. Az egyik táblán az állt: lusztráció. Engem sem kellett sokáig győzködni, hogy hagyjak nyomot magam után a 208-as tanterem tábláján. Carlos Ruiz Zafón spanyol írót idéztem, aki szerint vannak olyan korok és helyek, amikor és ahol senkinek lenni sokkal tisztességesebb, mint valakinek lenni.

 

Mint egy menekülttábor, a folyosókon úgy torlódtak össze a rögtönzött ágyak. Mindenki kialakított magának egy kis zugot, ahol elvonulhatott arra gondolva, hogy otthon van, biztonságban, és hogy valójában minden rendben van. Itt, az egyetemi tantermek padlóján egy jobb jövőről is lehetett álmodozni.

Éjszakánként hideg volt, hiszen nem könnyű felfűteni olyan nagy épületeket, mint amilyenek az egyetemek. Éjfél után nem volt víz az emeleteken, ezért pizsamában, papucsban osontunk le a földszintre fogat mosni. A szülők napközben meglátogatták a gyerekeiket, ezeket a fáradhatatlan harcosokat és napjaink hőseit. Ebédet és öleléseket hoztak nekik.

A 14 perc csend 15, majd 16 lett, és zajjá erősödött. Lezártak kereszteződéseket, hidakat, a szabad ég alatt aludtak. A tábortüzet első alkalommal használták arra, amire szolgál: hogy felmelegítse és megmentse a kihűléstől a testeket. Nehezen tudtunk korábban ilyesmit elképzelni a Limáni parkban, Újvidéken a 21. században.

És gyalogoltak, futottak, bicikliztek, énekeltek és sírtak. Végigmeneteltek egész Szerbián nyugatról keletre, északról délre, keresztül és kasul, oda és vissza – tűző napon és esőben, viharos szélben, mennydörgésben. Fáradtak voltak, és fájt az egész testük, de a lelkükben örök tűz égett. Az egyetemisták felemelték a városokat és a falvakat, az öregeket és a fiatalokat.

A határozottságukkal, a kitartásukkal és az erejükkel felpofozták egész Európát, a nagy vezért kiütötték, a kisemberkéket pedig, akik a koszos köpönyege mögé bújtak, megszégyenítették. Lassan indultak be a dolgok, de az össznépi színpadon megkezdődött a bukás. Az egyetemisták és a polgárok gumibotozásai és letartóztatásai a semmiből, a semmiért. Talán félelemből, mert a vég közeledik.

Megbuktak az állami intézmények, odalettek a demokratikus értékek. Ha a szakadéknak van alja, ott van most a mi jogállamunk. De a nyers erő ezt a népet még soha nem állította meg, sőt: a történelem során minden megtorlás még nagyobb erőt és lendületet adott az embereknek a harchoz: „gyorsabban, jobban és erősebben”.

Ez a változás nem két vagy három év múlva jön el. A változás már itt van – a lelkét kilehelő szörny halálos ágyán.

Mina DELIĆ