Tizenhat éven át dolgozott meghatározott idejű, egy évre szóló szerződéssel a bajmoki általános iskolában Beszédes Andrea, azonban ebben az évben a hosszabbítás elmaradt. A matematikai, informatikai és fizikai tanórák mellett vezetett robotikával kapcsolatos szakköröket, versenyekre készítette fel a diákokat, és részt vett olyan projektekben, amelyek révén az iskola jelentős elismeréseket és pénzügyi támogatást kapott. Csak idén pályázatokon keresztül csaknem 25.000 eurót szereztek az iskolának. Az általa írt projekteket azonban már nem az ő vezetésével valósítják majd meg.

A számos elismerés és siker ellenére a tanárnő elvesztette az állását. Andrea korábban azt nyilatkozta: a legjobban azt szeretné, ha Bajmokon folytathatná a munkát. „Ezek az én gyerekeim. Velük terveztem a jövőt”, mondta. Továbbra is reménykedik, hogy még dolgozhat iskolában, hogy megmutathatja a gyerekeknek, hogy „a tudás, a munka és az őszinteség mindig kifizetődik”.

Hogy Beszédes Andrea milyen fontos szerepet töltött be az iskolában, az is mutatja, hogy a Magyar Nemzeti Tanács honlapján a bajmoki intézmény esetében őt tüntették fel kapcsolattartóként. Az eset érdekessége, hogy a vajdasági magyar pedagógusokat tömörítő csoportban megjelent egy felhívás, amit Juhász Kovács Cintia, a csoport adminisztrátora tett közzé:

„A bajmoki általános iskolában matektanárt keresnek hétfői munkakezdéssel. Magyar nyelven, felső osztályban. Ennyi információt tudok. Érdeklődni az iskolában vagy az alábbi telefonszámon.” A szám pedig nem másé volt, mint Námesztovszki Zsolté, aki a Magyar Nemzeti Tanács oktatási bizottságának az elnöke.

Andrea szerint minden elismerés és siker ellenére az elbocsátás azért történt, mert kifejezte a véleményét, és támogatta a tiltakozásokat, ami azt üzeni, hogy még a kiemelkedően elkötelezett és elismert tanárok sem védettek, ha hangot adnak a véleményüknek.

Szeptember elsején a tanév tüntetéssel kezdődött a bajmoki iskola előtt. Andreáért tüntettek – tanárok, szülők, diákok.

„Amikor csütörtökön összepakoltam a cuccaimat a tanteremben, két autó telt meg. Sosem tudtam – és nem is akarok – alkalmazkodni a politikai szelekhez. Azt gondoltam: hadd fújjanak, én az alapvető emberi értékek szerint élek, mindig a jó oldalra állok – és erre tanítom a gyerekeket is. Ha azt gondolják, hogy mentegetem magam azért, hogy az aktivitásom miatt nem alkalmaztak tovább, akkor elmondom: utánaszámoltam, hogy nyolc, de lehet, tíz olyan kollégám van, aki szintén megfelelő képzettség nélkül tanít, és nekik semmi problémájuk nem volt a szerződés megújításával. Mert ők hallgattak.” – mondta a Topolyán tartott beszédében szeptember elején a matematikatanárnő.

Hogy van most?

– Nem tudom eldönteni. Vannak pillanatok, amikor feltalálom magam ebben a helyzetben, aztán vannak olyanok, amikor keresem a helyemet. Mert én a helyemen voltam. Kilenc hónapig kaphatnám a munkanélküli segélyt, jelentkeztem a munkaközvetítőben, de közben keresem az utam. Írtam az esélyegyenlőségi biztosnak, választ is kaptam. Magyarázatot kér majd az iskolától, ha vannak bizonyítékok, akkor ő folytatja majd az ügyet. Lejárt a szerződésem, nem vettek fel, így az igazgatónak joga van azt felvenni helyettem, akit akar. (A bajmoki iskolában most egy biológia szakos ad elő matematikát helyette – a szerk.megj.) Az elmúlt 16 évben minden évben meghosszabbították a szerződésem, eddig nem volt ebből probléma, sőt az utóbbi 8–10 évben nem is kellett jelentkeznem a munkára, nem pályáztam. Az elmúlt 7-8 évben nem volt gond az igazgatókkal, nem akadályoztuk egymást, ami ötletem volt, azt meg tudtam valósítani. Most az önkormányzatból jött a nyomásgyakorlás, hogy engem nem szabad megint felvenni. Pénteken még kiosztottam az osztályomnak a tankönyveket, és közöltem velük, hogy akkor hétfőtől, szeptember elsejétől nem leszek.

Van Ön szerint olyan munkaközösség, iskola, ahol felvennék most dolgozni?

– Nincs.

Nem volt kérdés, hogy kiáll az egyetemisták mellett?

– Nem. Nem is gondoltam én ennyire előre. Mindig az igazságra, igazságosságra igyekeztem nevelni a gyerekeket. Szólni kell, és kiállni, védeni a többieket, összetartani. Mindig erre tanítottam őket.

Megbánta?

– Nem. Egy kolléganőm azt mondta, hogy idealista vagyok. A sztrájkba is azért mentem bele, mert az igazságért harcolunk. Az egyetemistákat, a gyerekeket nem szabad egyedül hagyni. Mi okoztuk ezt. Harcolni kell, a gyerekekben is ki kell építeni, hogy tudják, igazuk van, hogy van jó, és van rossz. Nem tudom, hogy eszembe jutott-e, hogy ez lehet a vége. Nem szoktam én úgy harcolni, hogy gondolkodom, mi lesz, hanem ha harc, akkor legyen harc. Nem hiszem, hogy meg fogok változni. Ez jó ügy, küzdeni kell. Ha mindenki hallgat, mi lesz velünk? Mi van már most velünk, hogy hallgatunk?

Hogyan látja, koronázhatja siker a csaknem egy éve tartó egyetemistatüntetéseket?

– Én bízom benne, hogy kitartanak. De ez olyan rosszul hangzik: mi reméljük, hogy kitartanak, de otthon ülünk, és hallgatunk. Reménykedünk. Rájuk akarunk áttenni minden terhet? Mi pedig hallgatunk? Várunk? Pedig mi okoztuk ezt, amiben most vagyunk. Mi hagytuk. De ők elmehetnek bármikor, bármelyik pillanatban, mi pedig itt maradunk. És akkor rosszabb lesz, mint bármikor eddig volt.

 TÓMÓ Margaréta