Történelmi kitekintővel kell kezdeni az emlékezést: Koča Popović, Mirko Tepavac, Marko Nikezić, Miloš Minić – szerb nemzetiségű külügyminiszterek voltak az egykori Jugoszláviában. Ha úgy tetszik: Tito miniszterei. Egyikük sem vallott szégyent, akkor sem, ha az egyiküket-másikukat – belpolitikai fejlemények következtében – leváltották. Volt itt liberalizmus meg sok minden más, az akkori rendszert jellemző, elhajlásnak nevezett olyan politikai irányzat, amely miatt személycserére került sor.

Jött a leépülés

Az egykori közös állam felbomlását, a belháborúkat követően aztán Milošević külügyminiszterét, Vladislav Jovanovićot Vuk Drašković, Goran Svilanović, majd Vuk Jeremić váltotta. Komoly nyomot egyikük sem hagyott a szerb diplomácia történetében. Valahogy leépült a korábbi sikeres és köztiszteletben álló ágazat: következtek a pártalapú kinevezések, a tapasztalatlan, valójában alkalmatlan nagykövetek és államtitkárok. Az ország nemzetközi tekintélye fokozatosan romlott odáig, hogy az ENSZ Közgyűlésének plenáris ülésén néhány éve az államfő és lojális külügyminisztere már a nemzeti lobogó selymébe burkolózva tiltakozzanak az emberirtás elleni határozat meghozatala ellen. Mintha azt hitték volna, hogy (csak) Srebrenica szerepel napirenden.

Megjegyzendő ugyanakkor, hiszen a történelmi tényekhez tartozik, hogy az egykori Jugoszláviának három magyar nemzetiségű, vajdasági nagykövete is volt: a nagybecskereki/szabadkai Balla László mérnök, az ittabéi/újvidéki Deák Ferenc és a csókai Fehér Kálmán. A mostani évszázadban ilyen kinevezésekről nem hallottunk. Jött aztán egy Koszovó kapcsán érdekes személyiség, az ottani (távoli, belgrádi központú) titkárság vezetője, Marko Đurić, akiből hamarosan Szerbia washingtoni nagykövete, majd az ország külügyminisztere lett. Ő volt az a vezető tisztségviselő, aki Kosovska Mitrovica városában egy (szerb) népgyűlésen felhívta az államfőt, és telefonja előtt tapsolva skandálta, hogy „Aco, Srbine!” (Magyarul: Aco, a szerb!) Utána lett diplomata, majd miniszter. A lojalitás ára ilyképpen (is) mérhető.

A különgép

Montenegró mintegy évtizede vált ki a Szerbiával közös államból, amely két különböző néven egyaránt rövid ideig létezett. Szerbia azóta ismét önálló, ahogy az a múlt század elején volt, királyi címerrel a zászlaján, miközben köztársaságként szerepel a nemzetközi kapcsolatokban. Mintha nehezen nyugodna bele, hogy a montenegrói testvérek is elhagyták, és Horvátországba, mondjuk Jasenovacig sem utazhat úgy az államfő, mint annak idején egy Tito nevű államelnök. Néhány évvel ezelőtt nem akarta megérteni a jelenlegi szerbiai államfő, hogy a szomszédos országba – hivatalosan – csak előzetes egyeztetést követően utazhat, az ottani biztonsági szolgálatoknak ugyanis kötelességük gondoskodni az illusztris (védett) külföldi vendégek biztonságáról. Tiltakoztak is ez miatt Belgrádban, mintha nem ismerték volna az államközi protokollt.

A turisták

A jelek szerint Montenegróba is olyképpen szeretnek utazni a belgrádi illetékesek, mintha saját országukban tájolnának. Amikor ugyanis a tengerparti Tivat városában az ottani hatóságok megszervezik az Európai Unió és a nyugat-balkáni országok vezetőinek csúcstalálkozóját, akkor – egy nappal korábban – Belgrádból 87 markos legénnyel a fedélzetén felszáll az Air Serbia különgépe. Charterjárat, több százezer euróba kerül a bérlése. Nem tudni, ki bérelte, de a tivati hatóságok feltartóztatták az utasokat. Nemcsak az tűnt fel nekik, hogy csupa életerős férfi érkezett a tengerparti légi kikötőbe, hanem – állítólag – a francia hírszerzéstől is jelzést kaptak arról, hogy ezek az úriemberek a fentebb jelzett nemzetközi találkozót szeretnék megzavarni. Állítólag a szerb államfő biztonságát lettek volna hivatottak garantálni, de az is elképzelhető, hogy éljenezték volna, ahogy az „Aco, Srbine” elhangzott annak idején.

Tény, hogy a 87 férfiút visszakísérték a repülőgépbe, és hazaküldték, tüntessenek, ordibáljanak otthon – jelezték a montenegrói belügyesek. Azóta csönd van, mintha semmi sem történt volna. Belgrádban is hallgatnak, a szerb–horvát kapcsolatok pedig a mélyponton vannak, miközben a föntebb említett Air Serbia idényjellegű különjáratot indított – hetente két alkalommal – Belgád és a horvátországi Brač szigete között.

A rendezetlen, nagykövetek cseréje körüli hercehurca mellett alakuló Szerbia és Montenegró közötti kapcsolatok mellett Bosznia és Hercegovina és Belgrád kapcsolatai sem nevezhetők virágzóknak. A Drina folyón tervezett vízi erőművek és a trebinjei repülőtér szerbiai segítséggel történő építése Bosznia-Hercegovina szerbek lakta területein ugyancsak vitára adnak okot és alkalmat.

A fentiekből az következik, hogy az államfő által meghirdetett aranykor számos meglepetéssel szolgálhat még a jövőben.

NÉMETH János